A fiatal színész a Sztárcsinálókban nyújtott alakításáért már magáénak tudhat egy Petőfi- díjat. Sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy számos darabban zeneszerzőként is részt vesz. Eddigi pályafutása alapján úgy tűnik, ígéretes jövő előtt áll.

Szemenyei János 1981. december 31-én született Székesfehérváron. Gyermekkorát Várpalotán töltötte. Az általános iskola elvégzésekor, pedig már pontosan tudta, mit akar, így elindult, és meg sem állt a fővárosig.

-         14 éves korom óta Budapesten élek. Azelőtt Várpalotán laktam, de mivel úgy gondoltam, hogy drámatagozatos gimnáziumba kell kerülnöm, ha színész szeretnék lenni, nem nagyon volt más lehetőség, elmentem Pestre.

-         Ennek ellenére elsőre nem sikerült bekerülnöd az egyetemre…

-         Nem. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Beiratkoztam különféle színiiskolákba és a Madách Színházba stúdiósnak. Azonban ennyi mindent nem lehetett egyszerre csinálni, ezért elég sokszor előfordult, hogy nem mentem el helyekre és egy idő után szinte mindenhonnan kirúgtak. Egyedül a Madách Színház maradt, az volt gyakorlatilag az első munkahelyem. Közben viszont megtudták a kollégiumban, hogy nem járok iskolába, onnan is elküldtek, így nem volt hol laknom. Ezzel elkezdődött egy elég kemény időszak…

-         Mégis ezt tartod a legmeghatározóbb évednek. Miért?

-         Igen, mert ez volt az első olyan évem, amikor igazán felnőttnek kellett lennem, több szempontból is. Például már nem tehettem meg azt, hogy elkések valahonnan és kimagyarázom, mint régebben. A színházba pontosan kellett érkeznem. Adódtak is problémáim, elég elalvós típus vagyok. Emellett nem volt hol laknom. Haveroknál, össze-vissza voltam, táskákkal a vállamon jártam az utcákat, zsebemben fogkefével, mert nem tudtam hol ér az éjszaka. Mindez hozzásegített ahhoz, hogy talpraesettebb legyek, meg tudjak oldani helyzeteket. Ahhoz, hogy valaki színész legyen, az is kell, hogy egyszerre több dologra tudjon koncentrálni, és ez alatt az idő alatt ezt is megtanultam. Felkészültem az egyetemre. Tényleg nagyon éretlen lettem volna, ha rögtön a gimnázium után kerülök be.

-         Másodszorra felvettek, bejutottál az operett-musical szakra, egy nagyon jó osztályba. Kerényi Imre lett az osztályfőnököd…

-         Véleményem szerint is szuper osztályra sikeredett a miénk. Legfőképpen talán azért, mert az osztályfőnökünk nagyon jól válogatott össze bennünket. Különféle emberek vagyunk, mindenki más és más. Pont ezért ki volt zárva, hogy valaki féltékeny vagy irigy legyen a másik sikerére, így remekül össze tudtunk kovácsolódni. Ráadásul az is erényünkre vált, hogy, mivel Kerényi előttünk mindig csak prózai osztályt indított, a felvételin az ehhez szükséges adottságainkat is figyelembe vette és ez alapján választott ki minket.

-         Hogy teltek az egyetemi éveid? Milyen élményekkel gazdagodtál?

-         Elnézve más osztályokat, nagyon ritka az olyan, ahol ennyire jó lenne az osztályközösség, mint amilyen a miénkben volt, ezért minden szempontból a legnagyobb élményem az osztályom volt. Rengeteg emlék gyűlt össze a 4 év alatt. Ezeket meg is örökítettük, minden közös fellépést, vizsgát, programot felvettünk kamerával, ezáltal megszületett egy 16 órás anyag. Most azon dolgozunk az egyik barátommal, hogy létrehozzunk ebből egy másfélórás filmet, végigrágva magunkat mind a 16 órán, ami elég nagy munka, de nagyon alaposra szeretnénk. Ha elkészül, közösen fogjuk megnézni és minden volt osztálytársam kap majd személyre szólóan egy példányt belőle. Biztos mindenkinek nagy élmény lesz. Örök emlék marad ez a négy év.

-         Az egyetem elvégzése után döntened kellett, hogy hova szerződj, melyik színházat válaszd. Te Zalaegerszegre mentél. Mi ennek az oka?

-         Nekem két lehetőségem volt: Operett Színház vagy Hevesi Sándor Színház. Ha az Operettbe megyek, akkor csak musicalekben leszek és kész. Viszont én a prózát ugyanolyan fontosnak tartom, mint a zenés színházat, ezért semmiképpen sem szerettem volna elhanyagolni. Emellett az is nagyban közrejátszott abban, hogy Zalaegerszegre szerződtem, hogy ott főrendező Bagó Berci, akivel még az egyetemen nagyon jó előadásokat csináltunk, és többek között ezeknek a hatására dőlt meg az a nézet a zenés osztályokkal kapcsolatban, hogy csak énekelni tudnak. Rájöttek a színművészetin a tanárok és a diákok arra, hogy prózában is megálljuk a helyünket.                                         

Egyelőre egyébként úgy tűnik, hogy jól döntöttem a színházzal kapcsolatban, ennek nagyon örülök. Sokféle, érdekes szerep megtalál, melyekben kifejezetten jól érzem magam. Egyetlen baj van Zalaegerszeggel: messze van, ezért viszonylag kevés ember jön el megnézni, pedig szerintem zseniális előadások születnek. Azonban engem elsősorban nem is az a fajta siker motivál, hogy mindenki rólam beszéljen. A lényeg az, hogy érezzem, hogy színészileg fejlődöm, hogy megtörténik velem az a dolog, ami a színpadon zajlik és nem csak átsuhanok felette. Élvezem, ha jó színészekkel és rendezőkkel dolgozhatok együtt.

-         Hol és milyen darabokban leszel látható a közeljövőben?

-         Szolnokon fut a Sose halunk meg című darab Koltai Róberttel, ezt visszük majd márciusban Pestre a József Attila Színházba. Ezután már kezdődnek is a Vámpírok bálja próbái a Magyar Színházban, amit remélem össze tudok majd egyeztetni a Casanovával, amiből tulajdonképpen csak 2 előadás lesz, júliusban. A Madách Színházban folyamatosan műsoron van a Volt egyszer egy csapat. Zalaegerszegen játszom a Hairben, a Koldusoperában és egy a későbbiekben bemutatásra kerülő darabban is fogok, ez a Pillantás a Hídról. Szeptembertől Győrben lesz szerepem a Portugál című előadásban, amit a világért nem hagynék ki.

-         Győr, Budapest, Zalaegerszeg, Szolnok. Az ország egymástól meglehetősen távol eső városai, melyek között, adódhat úgy, hogy akár naponta kell ingáznod. Egy idő után nem fárad bele az ember annyira, hogy megforduljon a fejében, hogy változtatni kéne, mert ez így túl megterhelő?

-         De, nagyon belefáradtam már, viszont tényleg olyan jó szerepeket kapok, hogy nincs okom panaszra. Nem érzem még, hogy mennem kellene Zalaegerszegről…aztán ki tudja mi lesz, ha kapok ajánlatot Pesten, ez egy másik kérdés.

-         Nagyon elfoglalt vagy, de ezen az életformán később, ha majd családot akarsz, módosítani kell, nyilván le kell majd mondanod valamiről…

-         Én addig ütöm a vasat, amíg meleg. Nem akarok semmit sem kihagyni az életemből, ezért megpróbálok mindent összeegyeztetni, hogy semmiről se kelljen lemondani. Egyelőre bennem él az a fajta szabadságvágy is, hogy kimegyek valahova külföldre, ha akarom, akkor ott maradok. Ez hozzátartozik az életformámhoz. Például a pénzzel is úgy vagyok, hogy ha van, akkor szórom. Nem érdekel, hogy két hét múlva esetleg nem lesz miből ennem, de akkor megpróbálom minden egyes percét kihasználni annak, hogy mehetek, jókat ehetek, a barátaimmal lehetek. És ez nem felelősség kérdése, mert ha lesz feleségem, gyerekem, akkor nyilván módosulni fognak a dolgok, de amíg ilyen életet élek, addig én ezt imádom.

-         Az emberi kapcsolataid nem sínylik meg ezt a fajta életvitelt?

-         Nehéz kompromisszumra jutni valóban…de úgy gondolom, hogy a barátság egy nagyon tartós mély dolog, és nem feltétlenül attól működik, hogy az ember naponta ápolja. Nekem nagyon fontosak a volt osztálytársaim, közülük is különösen Szőcs Artúr, Zöld Csaba, Nagy Sanyi. Velük mostanában tényleg keveset tudtam lenni, ám ezeket a dolgokat nyáron mindig bepótoljuk és végigbulizzuk a nyarat.

-         A családod hogy tud alkalmazkodni mindehhez?

-         Imádom a családom, de sajnos velük tudok a legkevesebbet foglalkozni. Kéthavonta tudok csak talán hazajárni Várpalotára.  Ezért leginkább úgy tartjuk a kapcsolatot, hogy ők jönnek el egy-egy előadásra, és akkor tudunk beszélgetni. Meg persze az ünnepeket mindig együtt töltjük. A szüleim nagyon sokáig nem értették az életformámat, nem tudták hova tenni, hogy ez milyen, de egy idő után rájöttek, hogy én így élek, és nem tudnak ezzel mit kezdeni. Nagyon szeretnek engem és elfogadnak ilyennek. Persze mondják, hogy túl sokat dolgozom és pihenni kéne, de ameddig bírom, szeretném csinálni. Nem akarok semmit sem elszalasztani!

Köszönöm a beszélgetést!

              Kárpáti Judit