Színház

Két III. Richárd van a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Shakespeare-előadásán, egy ugrifüles gyerkőcforma és egy baljós nyugalmú westernhős hosszú hajjal, hosszú kabátban, mintha egyenesen a Volt egyszer egy vadnyugatból lépett volna ki. Az ifjú viszi a prímet, a másik az árnyéka. Elsőre a konvenciók ugranak be, nyilván skizofréniáról van szó, megkettőzött énről, egy külsőről és egy belsőről, egy jóról és egy rosszról, a gazemberről és a lelkiismeretéről. Ám hamar kiderül, hogy nem stimmel az előfeltételezés, nem áll össze a kép, bárhogy illesztgetjük is a mozaikdarabokat. A baljós árny először csak álldigál, messziről figyel, ólálkodik, belesuttog egy mikrofonba, diktálja a szavakat, később fantomként belép a cselekménybe, a királyválasztáskor ő ül fönt, a színpad hátterében koronával a fején, ő tartja a beszédet, az alávaló alattvalók hozzá intézik szavaikat, míg a gyerkőc király - számukra hallhatatlanul - csak egyes szavakat ismétel visszhangszerűen, olyanokat, hogy "én, én, én" vagy "akarom, akarom, akarom". Szemenyei János, aki az ifjoncot játssza, az elején könnyed és hetyke, súgásra mondja magát torznak, de nem sántít és nem púpos, csak később kezd botladozni, roncsolódni, összevérződni, hasonlítani az ismert III. Richárdra (már ha tényleg ismert, amiben nem lehetünk biztosak). Viszont az árnyékember, Szegezdi Róbert végig nem változik, makulátlan fölénnyel, rezignáltan jön ki minden konfliktusból.

Már az előadás közben eszembe jutott Oscar Wilde regénye, a Dorian Gray arcképe, melyben a festett portré fizet az élethabzsoló bűneiért, léhaságáért, erkölcstelenségéért, ő öregszik, ő megy tönkre a tényleges bűnös helyett: a képen sokasodnak a ráncok, petyhüdnek a vonások, táskásodnak a szemek, míg a modell friss és fiatal marad az évek során. Itt hasonló történik, csak megfordítva, és magával a modellel, vagy ha úgy tetszik, a médiummal: valaki, aki nem változik, egy háttérfigura, egy árnyék, egy sugalmazó - nevezzük az egyszerűség kedvéért korszellemnek - rákeni a bélyegét egy általa kiválasztottra, amíg ki nem ütköznek belőle az undokságok. Richárd nem született bűnöző, hanem a kor tükre - nemhiába van az árnyékkirály neve tükörírással írva a színlapon. A kor teszi azzá a III. Richárdokat, akik. Így hangzik a - ne féljünk a szótól - didaktikus verdikt.

S hogy milyen a kor? Azt történetesen alkalmam volt nemcsak az előadás tükrében, hanem egy az egyben is megtapasztalni annak a beszélgetésnek a résztvevőjeként, amelyen másnap középiskolás diákok mondták el véleményüket a látottakról. Kiderült, hogy a mai fiatalok lényegében szimpatikusnak találták az ordibáló, agresszív, görcsös kis bunkónak ábrázolt, gyilkos III. Richárdot, mivelhogy - szerintük - okosabb, tehetségesebb, mint a többiek, hozzájuk képest legalább akar valamit, és végre is tudja hajtani az akaratát. Ezt akár megdöbbentőnek is találhatjuk, ha behunyt szemmel élünk, nem látjuk, ami körülvesz, és nem nézünk televíziót. Arra, hogy a darabban mindenkinek csak a saját közvetlen érdeke számít, és mindenki elárul mindenkit, azt mondták az ártatlan tekintetű fiatalok, "miért, hát ma nem így van?" Ez az "elszólás" aztán tisztázta azt a kezdetben megválaszolatlan kérdést, hogy mikor játszódik, amit láttak. Ki merték mondani, hogy ma. Egyikük merészen azt állította, hogy az előadás eleje olyan, mint a parlament. Az előadás elején a későbbi szereplőkből lötyögős kedéllyel, nagy nehezen összeálló zenekar a fuvolázó békekor "himnuszát" játssza-énekli a karmester - a koronás IV. Edwárd - vezényletével. "A világ nagy zenekar", mondja (Nemes Nagy Ágnes fordításában) a Kurázsi mama Brechtje, az a szerző, akit az előadás rendezője, Bagó Bertalan - joggal - nagyra tart. Richárd és a tükör-Richárd egyaránt a mi kis világunk kis zenekarából válik ki, amely a fuvolázó békekor lötyögős "országhimnuszát" zengi. "Lásd, a világ nagy zenekar. / Már fújod is, amit akar", cifrázza tovább Brecht. És a kis gengszter-Richárd fújja a kor zenéjét. Hogy elérje, amit magának akar.

Bagó nem a könnyebb utat választja, inkább megnehezíti a saját dolgát, amikor nem azonnal ráismerhető, hétköznapi párhuzamokkal, hanem jelzésekkel dolgozik, magyarán stilizál. A képileg erős produkció újfent sokat köszönhet a kiváló Vereckei Ritának, aki fényes, világos, geometrikus - négyszögletes - keretben, krémszínű oldal- és elővásznak zuhanásával, fém padlóajtók csapódásával nyitja-zárja, szűkíti-tágítja az üres teret. Semleges, időtlen, jól megvilágított platform, afféle kiállítótér, amelyet a tárgyszerű (bábszerű) emberek rendeznek be, önmagukkal. Öltözetük a modern monarchiák udvari eleganciáját a hagyományos királyi rekvizitumokkal ötvöző ruhatár (rajtuk is Vereckei Rita kézjegye). Viselkedésük az alulmozgatott marionetteké, az egyik emblematikus képben például álldigálnak, és a hagyományos teakevergetés fölött kommunikálnak emelt hangon. Kevésbé választékosan szólva: ordibálnak egymással. Ez nem ad módot árnyalt alakításokra, inkább egyformának kell lenni, mint különbözni. Ecsedi Erzsébet hatalmas retorikájú Margitja, Szakács László fontoskodva bamba Hastingse, Nagy Péter sima modorú Buckinghamje, Holecskó Orsolya törékeny Erzsébete és Balogh Tamás járókeretéből kibillenő burleszk IV. Edwárdja erősebb, Szakály Aurél (Rivers) és Hertelendy Attila (Grey) pedig plexifülkében bekövetkezett füstmérgezéses halálukkal kelt feltűnést. A halálnemek amúgy is változatosak, ezeket Mihály Péter és Andics Tibor két pancser gyilkosa eszeli ki amatőr ügyetlenséggel - a groteszk itt elidegenítő effektként működik, így lesz hideglelős jelzés a búgócsigázó hercegi gyermekek "játékos" fellógatása. A gyilkosságok mögött felkomorlik az arisztokrata porkoláb és halálfelügyelő Tyrrel megtáncoltatva is fenyegető, Mészáros András által súlyossá tett alakja.

A Richárdok jelek, nem bonyolult karakterek. Szegezdi jelképfigura (kortalan és sugallatos), Szemenyei médium (fiatal és képlékeny); az előbbi "szellemével" beköltözik az utóbbiba, akinek bábként kellene szörnyeteggé alakulnia. Ez egyelőre meghaladja a tehetséges színész erejét, technikailag többet bír, mint érzékileg és lélektanilag, emiatt a fallabdázás és a vívópózolás (mindkét jelenet ötletes, de egyik sem fontos) érdekesebb, mint Lady Anna elcsábítása, ami mégiscsak a nagy Shakespeare-szcénák egyike; Ligeti Kovács Judit nem tud, talán önhibáján kívül, kibontakozni, s annak sincs pszichikai előzménye, hogy a drogfüggővé lett Annát injekcióval végzik ki. Általában "fölöslegessé" válnak a lelki események - Richárd lelkiismeret-furdalásos álma csak elsietett betét - és lényegessé a metaforikusak. Például a végső vérfürdő, amelyhez nincs szükség csatára: a korszellemnek megfelelő, páncélos Richárd egy megdőlt plexifülkébe zárva, kívül maradt kardja után kapkodva folytatja le tomboló haláltusáját. Jöhet az új fiú, Richmond, Vizkeleti Zsolt alakításában karikírozás nélkül is idétlen, fejhangon szónokló nímand, aki ismétlődő kézjelekkel - mintha hülyékhez beszélne - rágja szájba mondanivalóját. Az újra összeállt zenekar - az arcok helyén Richmond-maszkok - már az új kakofóniát játssza. A tükör-Richárd pedig, aki a vég előtt elhagyta áldozatát, a nézőket fürkészve sétál végig a rivalda vonalán. Mint aki bennünk keres új médiumot.

Forrás