Ha valaki igazi horrort akarna színpadra állítani, akkor bizonyára nem Bram Stoker viktoriánus borzongatóját választaná. A vámpír Drakula dolgainál sokkal borzalmasabbakat találna a figura eredetijének, Vlad Tepesnek - akit különben Hunyadi János tett havasalföldi vajdává, majd Hunyadi Mátyás tizenkét évre bebörtönzött - tetteiről beszámoló történelmi források közt. Az olykori éjszakai vérszívás, az élet és halál közötti kódorgás évszázadokon át igazi operettidill mindahhoz képest, amit a török ellen különben derekasan harcoló gróf kegyetlenkedéseiről a maga korában terjesztettek.

Venyige Sándor azonban maradt a bájos tizenkilencedik századi regénynél, a vérszívó londoni utazásánál, amelyben egy jó erkölcsű londoni ügyvédbojtár, aki három éve várakoztatja szerelmes aráját, hogy a házassághoz a megfelelő anyagi körülményeket megteremtse, megküzd a menyaszszonyára sóvárgó négyszáz esztendős erdélyi szörnnyel. A győztes személye nem lehet kétséges, hiszen hol az a rutinos vérszívó, aki versenyre kelhetne egy gyakorló ügyvéddel? A Margit-szigeten bemutatott musical ironikus-szkeptikus vonulata azonban nem ebből indul ki, hanem sokkal mélyebb filozófiai megfontolásokból. A vámpirológia nagy holland tudósától mindjárt az előadás elején megtudhatjuk: a hit lényege, hogy hiszünk abban, amit képtelenségnek vélünk. Ám ez még dupla fenekű állítás, megengedi, hogy vagy a hitünk, vagy a meggyőződésünk téves. A második rész elején azonban ugyanez a tudós, aki különben rövidesen keresztekkel és fokhagymakoszorúkkal indul harcba Drakula ellen, azt bizonyítja éles logikával, hogy ha vámpírok léteznének, csakis vámpírok léteznének.

Ez a finom gúnyolódás azonban a darab választott tárgya fölött alighanem fölösleges erőfeszítés. A mai musical - ellentétben e műfaj klasszikusaival - nem kritikus szellemekre, sokkal inkább a rajongókra számít, akik alig várják a számok végét, hogy jól kitapsolhassák magukat. Őket még a sztori sem érdekli igazán, nemhogy a szöveg esetleges szellemessége, nem is szólva az olyan bonyodalmas dolgokról, mint az önirónia.

Mivel a Drakula csak kacérkodik ezzel, de nem viszi túlzásba, tisztes sikerre számíthat. Domján Gábor díszlete ügyesen egyesíti a londoni szalont az erdélyi rémkastélylyal, lóháton éppúgy meg lehet bele érkezni, mint lovas hintóval. Igaz, hogy jobbszélről, ahol az önök tudósítóját elhelyezték, éppen csak a végső küzdelem nem látszik, kitakarja a falusi lelkészlak, de azért egy csepp kételyem sem maradt a fokhagyma- és keresztterápia hatékonyságát illetően. Mészáros László és Szemenyei János zenéje próbálja feszegetni a műfajra rögzült kereteket. Pintér Tibor eszményi címszereplő, hatalmas és karcsú, erőteljes és sápadtan légies, elegáns és félelmetes, fájdalmas ellene szurkolni. Nagy Balázs vele szemben az állhatatos középszer, a megbízható polgár, akinek sajnos győznie kell. Gallusz Nikolett hatásvadász a kacér Lucy szerepében, Vörös Edit finomabb eszközökkel adja a négyszáz éves lovagról ábrándozó polgárlányt. Mészáros László ördögien gúnyolódik a holland tudós okosságai és oktalanságai fölött, Edvin Marton ördögien táncoltatja az ördög hegedűjét.