Az ifjú Néró

Szemenyei János még a Színművészeti Egyetem diákja, de máris főszereplője a Petőfi Színház rockoperájának. A Sztárcsinálókban nyújtott alakításáért az idei évad közönségdíját söpörhette be. A veszprémi nézőknek - úgy tűnik - jó fülük van a zenés színházhoz, hiszen olyan művészre adták voksukat, akinek valószínűleg nem kell azon aggódnia, hova szerződtetik diploma után. Szemenyei Jánost a jövő évadban Budapesten láthatjuk; vagy az Operettszínházban játszik majd, vagy a Madách Színház világpremierén, melyet Andrew Lloyd Webber és a Szirtes Tamás közösen ír. Még nem döntötte el, melyiket vállalja.

- Hogy kerültél a Színművészeti Egyetemre? - Óvodás korom óta színész szerettem volna lenni, s általános iskolában rájöttem arra, hogy Pestre kell jutnom, ha ezzel komolyan akarok foglalkozni. Ott érettségiztem a Vörösmarty Mihály drámatagozatos gimnáziumban, és ezután felvételiztem a színművészetire. Elsőre nem sikerült bekerülnöm, csak a következő évben. A kettő közt eltelt időszak nagyon meghatározó volt. Kiszabadultam az iskolából, az azt követő egy év alatt több színházban, színitanodában is megfordultam, statisztáltam a Madáchban, láttam dolgozni Dunai Tamást, Huszti Pétert. Érdekes, de sokkal többet használt az az egy év, mint a négy év drámatagozat. - Sosem akartál prózai színész lenni? - Dehogynem, még most is akarok. Nem köteleztem el magam kizárólag a zenés színház mellett. Külön szerencse, hogy Kerényi Imre - osztályfőnököm - eddig mindig prózai osztályt indított, így a felvételin az ehhez szükséges adottságokat is nagy mértékben figyelembe vették. A zenés színész szak nemcsak éneklést jelent, sőt, első évben nem is nagyon csináltunk zenés darabot. Emiatt alakult ki, hogy mindkét műfajban számos olyan szerep létezik, amit szívesen eljátszanék: ilyen Puck a Szentivánéji álomban, vagy a Rómeó és Júliában Mercutio, a zenés darabokból pedig a Cabaret konferansziéja. - Néró nem tartozott a vágyott szerepek közé? - Annyit tudtam a Sztárcsinálókról, hogy egy nagy magyar musical. Nem ismertem, így igazából kezdetben nem is nagyon vágytam benne lenni. Osztálytársam, Nagy Lóránt rángatott le a meghallgatásra, mert szerinte ez a szerep egy az egyben én vagyok. Ő úgy gondolta, illik hozzám a figura, mert Néró egy tizenhat-tizenhét éves kölyök, aki éretlenül kerül a trónra - engem meg attól függetlenül, hogy huszonhárom éves vagyok, állandóan tizenhétnek néznek. Budapesten vannak olyan szórakozóhelyek, ahova nem is engednek be, csak ha megmutatom a személyimet. Az alkatomon kívül a másik ok az, hogy énekhang szempontjából is passzolt rám a szerep. A válogatásra menet, az autóban hallottam először részletet a darabból - a Róma égését, Néró nagy dalát. - Jól érezted magad az előadásban? - Nagyon. Azért is tetszik különösen ez a színpadi változat, mert a darabot az első bemutatón - 1981-ben - dalok egymásutánjaként adták elő. Ezzel szemben Nagy Viktor kitalálta, hogy emeljük el az előadást, legyen egy kicsit irodalmibb, ezért Kosztolányi regényéből - a Néró, a véres költőből - részleteket ékelt a dalok közé. Egyrészt a prózai betétek segítettek a szerep felépítésében, másrészt pedig azért jó megoldás ez a szerkezet, mert a zene hihetetlen mértékben hat az érzelmekre, és nagyon el tudja vonni a figyelmet az értelemről. Értelem és érzelem között azonban meg lehet találni az egyensúlyt. Itt Veszprémben a Sztárcsinálókkal sikerült olyan zenés darabot létrehozni, ami nem csak abból áll, hogy a szereplők táncikálnak, ugrabugrálnak, énekelnek, hanem valódi tartalmat hordoz. Ez a jó zenés színház. Nem szabad musicalklisékkel dolgozni, mert az nem fog másról szólni, csak a látványról és a hangzásról. - Ebben az előadásban mi a legfontosabb gondolat? - Szerintem az, hogy meg kell tudnunk különböztetni a világban az igazi művészetet a sztárcsinálástól. Ma nagyon jellemző az élet minden területén, hogy a semmiből kapnak elő alakokat, de azok az égvilágon semmit nem tudnak felmutatni. Egyre kevesebb az olyan ember, aki tényleg megküzdött azért, amit elért. Ha ma kinyitsz egy újságot, az egyik oldalán lehet, hogy épp Huszti Péter rendezéséről írnak valamit, de a másik oldalon a Való Világból látsz egy figurát, aki semmiféle értéket nem képvisel. Az ilyen a különbségeket kell észrevenni. A Sztárcsinálók erről szól: Nérónak sincs semmi keresnivalója a császári trónon. - Mi lesz, ha te is sztár leszel? - A színészkedés iránti vágy nyilvánvalóan ilyesmiből indult ki gyerekkoromban. Ha valaki gyerekként azt mondja, "színész leszek", az sztár akar lenni, mert vonzza, hogy őket mindenki ismeri, filmekben szerepelnek, színházban játszanak. Persze nem rossz, ha valaki híres, de most már nem efelé törekszem. Az idők során megtanultam, mi az a színészet - távolról sem erről szól. Nem sztár akarok lenni, hanem jól szeretnék játszani a színpadon. Számomra a siker azt jelenti, hogy olyan szerepet kapok, ami nagy kihívás, és mégis elégedett lehetek benne magammal. Kőváry Ágnes