Hármuk közül Sasvári Sándor kicsit magyarnótásan képzi már a hangokat, de azért szól az, Makrai Pál kopó magasságai ellenére kifejezetten jó hangi állapotban van, és ha látszik is, hogy nem dolgozta agyon magát a szerepért, szöveget ront, a kezét is rosszul emelgeti, de akkor is karakter, harsány, tiszta szín az előadásban. Várkonyi Mátyás meg szerzőként fontosabb, mint énekművészként, és a Sztárcsinálók ma is musical, rockopera, csak annyi baja van, amennyi az egész műfajnak, de semmi több.

Abban bízom, hogy nem a régi, szép idők miatt tetszik az előadás. Már csak azért is bízhatok benne, mert ez nem ugyanaz, annak idején nem a Rockszínházban ment, hanem az Ódry Színpadon, akkori pályakezdőkkel, Gubás Gabival, Hevér Gáborral meg Kovács Vandával. Nagy Viktor rendezését most kivittek a szabad ég alá, az ég azonban nem értékelte az ötletet, esti eső vizezte be a Zichy-kastély színpadát, csúszkáltak rajta a táncosok, a szereplők között volt, aki láthatóan félt a fenékre üléstől. Pech, mert ez Nagy Viktor egyik legjobb zenés színházi munkája, világos és értelmes, nem különösebben bonyodalmas, viszont kifejező.

Ahogy éneklik: Seneca már nem a régi. A régi Seneca nincs is itt, csak a régi Néró, Csengeri Attila, aki most Senecát játszik, kisebb szerep, kevesebbet lehet énekelni benne, ami Csengeri számára nem épp előny. Viszont az új Néró, Szemenyei János a felújítás legfőbb értelme. Nem azért, ahogy táncol, még azért sem, ahogy énekel, beszél, hanem az egészért együtt, hogy képes ezt mindet egységgé formálni, színészetté, tehetséggé, Néróvá. Természetes közeg Szemenyei János számára a színpad, mozog, énekel, ugrál, beszél, és minden hang, gesztus, mozdulat értelmes, célja van: ehhez a szörnyemberhez visz közelebb, aki, a dolog természetéből fakadóan így nem is annyira szörny. A többiek vegyesebb benyomást keltettek, Juvenalis kiválasztása számomra érthetetlen szempontok szerint történhetett, Gerdesits Ferenc viszont nagyon mókás volt az agg Claudius császárként.

A hölgyek között a régiek nem jártak nagyon jól: Papadimitriu Athinának soha nem volt túl sok hangja, de most még annyi sincs, a mozgása pedig meglehetősen nehézkessé vált, úgy nem lehet jó fellépni, hogy mindig hozzá kell tennie a nézőnek magában: ahhoz képest. Détár Enikő legalább magához képest gyenge, Poppeáról ő sokkal többet tudott a színházban, ma már se vibrálás, se izgalom, az énekhang is kopott, és rákerült valami értelmetlen affektálás, mintha angol anyanyelvű lenne a művésznő. Ez nem egyszerű megakadás a pályán, hanem jelentős visszafelé lépkedés, már ha pályaként még egyáltalán a színésznőségről van Détár Enikő esetében szó. A legrosszabbul még Kispál Anita járt, mert a partnere elesett miközben őt emelgette, remélhetőleg inkább ijesztő volt az eset, mint fájdalmas.

Akárhogyan is nézzük: nem volt rossz az este. Ami azt is jelenti, hogy a Sztárcsinálók ott van az István, a király mellett, mint a hazai musicalek ütésálló, tartós darabja, nincsenek olyan sokan, hogy már ezért a puszta tényért ne kelljen gratulálni.

Forrás