Zalaegerszeg - Szerb Antal, Forgách András, Bagó Bertalan. A névsor kijelöli a Holdvilág és utasa című új játék nyomvonalát, melyen a Hevesi Sándor Színház nézőit a következő hetekben végig kívánja vezetni.

Előre szólok, nem lesz andalító a menetelés. 

Bár a színpadkép háttere (Vereckei Rita munkája a jelmezekkel együtt) lenyűgözően lírai táblaképeket vetít, az előttük zajló játék talány maradhat, ha nem olvastuk az egyik legérzékenyebb magyar író Szerb Antal (1901-1945) szinte kultikussá lett regényét, az Utas és holdvilágot, melyből Bagó Bertalan zalaegerszegi főrendező felkérésére a  Zalában nem ismeretlen író, Forgách András (57) készített drámát. Már ez a tény elgondolkodtató, hiszen elsőre nehéz elképelni, hogyan lesz játszható  a filozófikusan lírai alapanyag. A szándékban talán ott rejlik az alkotók valamiféle válaszúthoz érkezése. Életükben kérdésként merül fel, merre tovább, amikor az ifjonti eszmék odavannak, méghozzá úgy, hogy be sem váltódtak igazán. Meglehet persze, tévúton járok, ezt sejtem a nagyszínpadra tett, jóllehet belső feszültségekkel teli  kamaradialógusok láttán. A színpadon több idősík jelenül egyszerre, a fénnyel elválasztott képek közt évtizedek szakadéka, a rendező  pedig elég kimérten adagolja a  fogódzókat a megfejtéshez.   



A fiatal Ulpius Tamás (Szemenyei János) és a fiatal Mihály (Nagy Péter). Öngyilkos kaland 
Fotó: Pezzetta Umberto

A fotóra kattintva barangoljon az Utas és holdvilág "kulisszái" között! 


 Mihály (fiatal énje az egyre érettebb Nagy Péter, idősebb valója az évek óta egyik legjobb alakítását nyújtó Urházy Gábor László) olaszországi nászútján, leválva feleségéről, a gyermekkorból felmerült fantomok után indul. Nem a révbeérést keresi, hanem az áldozatot, szenvedést, a halál  vonzó szédületét. A velencei sikátorok a csábítók, egy éjszaka magányosan beléjük vész. Egész életében hajszol valamit, ami kívül esik a nyárspolgári sablonokon és a beszürkült, monotonná vált társadalmi kliséken. Harcol a köz korlátai ellen, de harcában vissza-visszatér be nem vallott gyengeségének, a veszendőség érzésének tudata. Depressziók gyötrik. Mindezt Nagy Péter impulzív alakja egzaltált erővel közvetíti, míg Gábor László a kiégettség előtti utolsó józan pillanatokban erős. 

Az ifjúkor barátai is hasonló személyiségű különcökből állnak. Mindenekelőtt az Ulpius testvérpár,  Éva (Holecskó Orsolya a kicentizett, teátrális őrület szélén táncol, meggyőzően) és Tamás (Szemenyei János nem evilági elszántsággal halad a halál felé) gyakorol mély hatást. Éva varázsa mögött sejtelmes misztikum rejlik. De  ami nekik természetes szabadság, az Mihály számára, nehéz, görcsös lázadás.  A főhős szemében ehhez képest Erzsi, a feleség (Ligeti Kovács Judit józan, okos és szép) az unalmas a nyárspolgári rendet jelenti, ami vonz is, taszít is.
Kettejük héja-násza fura intermezzókkal megszakított folyam. 

Az ifjú barátok helykereső tivornyáiban Mihály Péter, Vízkeleti Zsolt habitusa kelt szimpátiát, majd ugyane figurák korosabb változatában Kiss Ernő és Szegedzi  Róbert szerez jó perceket  négyen ráadásul bizonyos könnyed iróniát képviselnek, néhol humoros önreflexiót is. A derűsebb percek nagyon is szükségesek az összképhez. Ezt érzi meg Kovács Olga, aki az amerikai kékharsinya szerepében lubickol, valamint Szakály Aurél, aki perzsa hódítóként kicsit darabosan hozza saját bevált poénjait. Hozzájuk tartozik az igazi groteszk készletet mutató Mester Edit, mint az asszony franciaországi  barátnéja.   Az intellektus oltárán áll Kricsár Kamill orvosa, valamint Szakács  László professzora, akik, mint tanácsadó guruk lépnek Mihály életébe. Szakács monológja igen hálás szöveg, a színész odaadással dolgozik azon, hogy maradéktalanul jutassa el hozzánk.

Az önmagunk előli menekülés csődje persze nem sokáig várat magára. Szunnyadó démonok, az ifjúság nosztalgiája, a lázadás, a neki megfelelő életkor hangulatának maradandóvá tétele iránti igény elementáris erővel tör fel, s bukik el.  Mert az emberek változhatnak, de  lényük legbelső magja ugyanaz marad. Mihályt  miközben kitartóan kokettál a halál gondolatával  meglátogatja apja (Balogh Tamás). És ő hazamegy vele. Útközben hazafelé már munkahelyi dolgokról beszélgetnek, mint bárki más. 

Kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

A  mottó értékű mondaton bizonyára  minden reményvesztett elgondolkodik. 

A színházból kifele jövet, mi nézők, ehhez még hozzávehetjük: vajon miért pont most és  miért itt?

Lélektani regényként tartja számon az irodalomkritika az Utas és holdvilág című művet. A magát kereső ember önelemző regénye. Megírásakor a fasizmus már világveszedelmet ígért, a művelt polgár egyre kevésbé látta teendőit és lehetőségeit. Ezt a szorongást írta meg Szerb Antal hősében, aki megszökik saját nászútja elől, hogy szembenézzen a veszedelmekkel és a reményekkel. És ha az ember él, még mindig történhet valami - ezzel a mondattal zárul a regény, a humanista polgár reménytelenségének dokumentuma.

Forrás