Dísztelen, szikáran tömör jelenetekből áll a zalaegerszegi Hamlet, amiben az ifjú dán királyfi felnőtté válásának stációi követhetők végig. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.

Az előadás műsorfüzete Hevesi Sándort és Spiró Györgyöt idézi röviden Shakespeare színházáról, és hosszan citálja Gábor Miklós naplóját, aki 1961. március 15-én így írt: „A Hamlet című darab lényege valóban Hamlet, a szerep, az ember. Ki hogyan érti őt, ez a dráma főkérdése.” Nos, az teljességgel megfoghatatlan, Bagó Bertalan rendező mit gondol a Hamletről és Hamletről.

Nem derül ki például az, hogy a rendező miért éppen Nagy Péterre osztotta a főszerepet, aki bár nem a világ első bohócát adja, tisztességgel megküzd a szereppel, és a Lenni vagy nem lenni-monológgal magára találva épp a vég felé kényszerűn sodródva lesz energikus alakítása. Talán mert a lét értelmét kutató töprengés (fürdőkádban, csupasz csuklóval, kezében egy érfelvágásra tökéletesen alkalmas tükörcseréppel) sarkallja tettre az addig leginkább csak keresztbe font karral lecövekelt, durcásan álldogáló kisfiút. Addigra már meggyűlölte magát: felköpött a levegőbe és aláállt, tehát az őszinte önsajnálat és az önostorozás fázisait is kipipálta, jöhet tehát a férfiélet. A semleges és félkatonai feketét hordó fiatalember magába fojtott frusztrációjának levezetése már nem csupán a Csillagok, csillagok parafrázisának szaxofonozásában kulminálódhat.

És aki ezt a frusztrációt okozza: Claudius. Csak éppen az nem derül ki a színpadon látottakból, miért tekinti őt ellenségének az ifjú Hamlet (és vica versa). Beleláthatnánk a Gertrudért való harcot – hiszen köztük egy asszony áll. Egyikkel szemben anya, a másikkal szemben nő. Az egyiknek csak uralkodói öltözékben mutatkozhat(na), a másik tekintetének kijár a selyemköntös is. Ám Ligeti Kovács Juditnak még túl nagy falat a szerep, a rendező pedig elfelejtette megsegíteni a szegény tudatlan nézőt. Kézenfekvő lehetne a politikai értelemben vett puszta hatalomvágy is – de erről sem győznek meg az akciók.

Szó se róla: gyönyörűen megkoreografált a harmadik felvonás imája, ahogyan Claudiusként Szegezdi Róbert a földön fekvő aranyszínű palástot lassú forgás közben magára tekeri, s a ruhadarab egyszerre válik pozícióját óvó és a lábát gúzsba kötő, gyilkoló eszközzé. A színész ágyékkötőt és nyakláncot visel csupán, haja díszfonatban, csupa ín testére tiszta fény vetül. Egyedül van. Felfelé beszél. Gyónja magának és az ő istenének tettét. Az egyébként is csupa fekete tér szinte katedrálissá növekszik, ahol valóban blaszfémia lenne a gyilkosság, még akkor is, ha maga a megtestesült gonosz áll előttünk.

A rendező tizenhárom szerepre redukálja a darabot, ebből hármat összevon (vö. Spiró könyvével Shakespeare szerepösszevonásairól), s így a koporsóvivőstül-őröstül-színészestül tizenhárom játszó személy elég a darabhoz. (Bár Rosencrantz és Guildenstern szerepében Mihályi Péter és Vizkeleti Zsolt olyannyira súlytalan alakítást nyújtanak, hogy megkockáztatom: őket is kihúzhatták volna anélkül, hogy a cselekmény értésében akadályok merülnének fel.) Polonius (Kiss Ernő) szabálykövető, hierarchiát tisztelő hivatalnok, a beosztottak/szolgák állandó készültségével, az ezotéria és a kelet világai iránt nyitott, aki a gyerekeiket egyedül nevelő apák szögletes, szeretetteli szigorával fürdeti lányát és készíti fel fiát külföldi útjára. Laertesről azon kívül, hogy snájdig és jóképű, mást nem tudunk meg, de ezek Mészáros András saját tulajdonságai. Holecskó Orsolya törékeny, érzékeny, éteri Ophelia. Nyersszín, lenvászon öltönyében a kétkedő, Hamleten átlátó és őt a ráció felé terelgető Horatio Szemenyei János.

Nyolcan nyolcféleképp ülnek kopott fekete székeiken a rivaldában, és a felgyújtott nézőtéri fényeknél nézik Gonzago megöletését, ami az előcsarnokból hallatszik (előadja: Szakács László és Benedek Albert). A néző látja az arcokon, mi játszódik le belül, tanúja az egérfogó lecsapódásának, ugyanakkor „homlokmozikjában” az a „Gonzalo megöletése” című film pereg, amit magának rendez. Szakács komoly, büszke Első színész, a sírból felszállva meggyalázottságában és kiszolgáltatottságában is dörgő hangú, majd a palotában némán kísértő baljós Szellem, sokat látottságában rezignáltan bölcs Sírásó.

Diszkomfortot áraszt Vereckei Rita díszletének üres feketesége. A színpad hátsó részét egy filmvászonszerű kivágáson keresztül látjuk. Érzéki csalódásra játszik (sikerrel!) a három méter magasan kezdődő lyuk, amelynek párkánya a helsingőri vár foka, az alatta álló emberalakok pedig egészen picinek tűnnek. Elöl oldalt egy-egy fekete rejtekajtó, középen a végig tátongó sírgödör. Igazi börtön ez a hely, ami hatalmas belmagassága ellenére emberméretnél alig magasabb fekete paravánok segítségével menekülési útvonalat nem kínáló cellaketreccé szűkül a párbajban. Erre a nyomasztó komorságra települ rá Horváth Károly csellóra és cimbalomra komponált, az elkerülhetetlen végzet felé mutatóan diszharmonikus kísérőzenéje, és ebből a hangulatból még a füstös jazzbárból szóló felszabadult zongora-szaxofon duett és a könnyed vígoperát idéző zongorafutamok sem zökkentenek ki. (Bagó Bertalan jól kihasználja Nagy Péter szaxofon- és Szemenyei János zongoratudását.)