Cikkek : Gyászmunka és szaxofon |
Gyászmunka és szaxofon
2008.11.04. 19:08
A Bagó Bertalan rendezte Hamlet - nem meglepő módon, de a megszokottnál, a drámában olvasottnál jóval koncentráltabban - Hamletről szól. Már a szórólapon olvasható szereposztás is szokatlanul rövidnek tűnik és jelzi, hogy sokat húztak a darabból (még akkor is, ha Szakács László három szerepet is alakít): több kisebb szerep mellett Fortinbras sincs sehol. De ebből az előadásból nem is hiányoznak. Helyettük is: Hamlet mindenhol ott van.
A kiindulópont itt (is) Hamlet találkozása apja szellemével. Szakács László súlyos lovagi vértezetben bolyong a fekete, üres színpadon, épp elég sokáig ahhoz, hogy amikor fiával találkozva egymás után szórja le magáról a vért darabjait, a víz is szakadjon róla. A sisakot már Hamlet veszi le a fejéről, és aki ezek után ott áll a színpadon, profán Buddhára és egy alacsonyabb súlycsoportú sumó birkózóra egyszerre emlékeztető arcvonásaival és testalkatával, egy szál ágyékkötőben, már nem király és nem szellem, hanem egy mindenét elvesztett, szánalmas öregember, aki a fiától várja a bosszút és az elégtételt. Hamlet kap tőle egy alkatától és életvitelétől nagyon idegen feladatot, egy nehezen elviselhető terhet, amivel muszáj kezdenie valamit. Nagy Péter Hamletje érzékeny, folyton izgő-mozgó, csupasz idegvégződéseitől szenvedő fiú, igazi közege a kényszerűen otthagyott egyetem és a zene lenne, nem pedig az őt is színlelésre kényszerítő, titkoktól és intrikáktól súlyos levegőjű királyi udvar. (Ahogy azt korábban láthattuk és olvashattuk: Nagy Péter a Lora című film egyik főszereplőjeként egy szaxofonos fiút alakított, akkor kezdett a hangszeren játszani. Fekete farmeröltönyében, lófarokba kötött hajával, nyakában a szaxofonnal a külsőségeket tekintve akár a filmből is átsétálhatott volna ide. Ráadásul ott sem volt éppen könnyű dolga az apjával.)
A Bagó Bertalantól már megszokott módon a színpadkép a végletekig letisztult és puritán, és éppen ezért nyer különös, már-már szertartásos jelentőséget, lesz igazán látványos az a néhány tárgy, ami mégis megjelenik a csupasz, fekete falak előterében, mint például a fehér fürdőkád, amiben Hamlet híres monológját mondja, és amiben később majd Ophélia vízbe fullad. Az időnként feltűnő tükrök (élesek és homályosak) és a nézőközönségre villantott tükörcserepek. A szereplőkre hulló morzsalékos föld. Vagy Claudius (Szegezdi Róbert) és Gertrud (Ligeti Kovács Judit) színes ruhái a többiek gyászöltözete mellett. Vereckei Rita díszlet- és jelmeztervezőt dicséri, ahogy kettejük ruháival hajszálpontosan leképezi viszonyukat egymáshoz és Hamlethez a kezdeti felszabadult szerelmi együttléttől a kétségek és a lelkiismeret felébredésén keresztül a zárójelenetig: fokról fokra így öltenek egyre sötétebb és egyre zártabb jelmezeket. A kivétel - és az előadás egyik kiemelkedően szép jelenete - amikor a hosszú (kígyóbőrre emlékeztető) arany palástjába lassan belecsavarodó, majd a palástot levető Claudius a földre borulva egy nem létező, érthetetlen, és mégis pontosan érthető nyelven kér feloldozást az elkövetett gyilkosságért.
Szakács László második szerepe a színészé (a harmadik a sírásóé), és ezzel a hármas szereposztással Hamlet mellett ő is főszereplővé válik. Ha Hamlet áll a középpontban, ő (hol apaként, hol a bosszú eszközeként, hol a mulandóság szemtanújaként) ott van a Hamlet számára kiemelt jelentőségű pillanatokban. Mint például a színház a színházban, vagyis az Egérfogó-jelenetnél. Egyszerű, mégis jól működő és hatásos megoldást választott hozzá a rendező. A színészek a színpad előterében elhelyezett székekről nézik az "előadást", valójában a kivilágított nézőteret, vagyis a nézőket, miközben a két színész valahol hátul harsányan szavalja a darabot. Nézzük egymást, és várjuk, hogy lelepleződjön, akinek le kell.
Meg nem tudom mondani, mi az oka, de az előadás során változik az Arany János-féle műfordítás "észrevehetősége". Az első felvonás első felében többször nehézkesnek, avíttnak tűnik, aztán mintha "beolajozódna". Az Egérfogó-jelenetben nyilván a rendezői szándék játszat rá a színész-színészek deklamáló szövegmondására; majd a második felvonásban a fordítás szinte észrevehetetlenné válik, és mintha sokkal jobban közelítene a mai nyelvállapothoz.
A színészi játék tekintetében a két főszereplőn kívül is kiegyensúlyozott, jó színvonalat nyújt a társulat. Holecskó Orsolya már-már áttetszően légies alkatával, önmagában, szólás nélkül is artisztikus jelenlétével, majd - a megőrülése után - éppen az idegtépő hangon és idegtépően sokszor ismételgetett siratóverssel éli meg Ophéliát. Kiss Ernő Poloniusa sémák közé szorítva éli az életét, és oda kívánja szorítani gyermekeit is. Van erre egy jellegzetes, pantomimszerű mozdulatsora: legyen minden négyszögletes és szabályos. Házában üvegtárlókban tartott bonsaiok - mintha a gyermekeit is így nevelné. Ligeti Kovács Judit más-más arcát tudja megmutatni szerelmes asszonyként, királynéként és anyaként. Szemenyei János Horatioként csendes, visszafogott, de folyamatosan jelen lévő barát. Rosencrantz és Guildenstern (Mihály Péter és Vizkeleti Zsolt) élére vasalt öltönyeikben és rikító színű ingjeikben rokonszenvesen szerencsétlen keverékei a titkos- és a porszívóügynököknek.
Az előadás alatt a színpad elülső részén végig "használatban van" egy sírgödör: ott tűnik el a szellemapa, ott zajlik a sírásó jelenet; az előadás végére azonban az egész színpad egyetlen hatalmas sírgödörré változik, itt zajlik Hamlet és Laertes párbaja, itt halnak meg mindannyian, Horatiot kivéve. Itt jelenik meg újra Hamlet apjának szelleme, hogy visszavegye, ami az övé volt: a halott Claudius fejéről a koronát, és a holttestet odébb taszigálva helyét Gertrud mellett. De előtte még ellöki magától Hamletet: a darab eleji szánalmas öregemberből rideg, a hatalmához és a tulajdonához ragaszkodó király lesz, és ezzel megkérdőjeleződik minden, amire Hamlet kelletlenül, de kötelességtudatból vállalkozott: a bosszú értelme, az áldozat értelme, a gyász értelme, az, hogy érdemes-e egyáltalán helyreállítani a "kizökkent időt".
Ahogy a darab elején levett sisak helyére a darab végén visszakerül a korona, úgy érnek össze ennek a végiggondolt, tiszta vonalvezetésű és látványos előadásnak a szálai. Nem tudom, hogy véletlen vagy tudatos választás volt, hogy a színház repertoárjából október 31-én pont a Hamletet játszották, annyi bizonyos, hogy színházba menet, az útba eső temető körüli zsúfolt utcákon, akciós mécses- és krizantémvásár között araszolva, majd ugyanarra hazafelé, a már lecsendesedett forgalomban, a bezárt kapukon átvilágító mécsesfényben úgy tűnt, aznap este nem is játszhattak mást.
Turbuly Lilla
Forrás
|