Cikkek : Fortinbras ma miért nem jön el? |
Fortinbras ma miért nem jön el?
2008.10.31. 00:00
Megjelenés dátuma: 2008. október 27. 04:29.00
Szerző: Arany Horváth Zsuzsa
Zalaegerszeg - A 2008/2009-es évad első premierjéül Shakespeare Hamletjét választotta a színház, amely mű elemzői szerint az erkölcsi válság apoteózisa - ekként értelmezik a világ színpadain.
Fekete szín, elöl ásító lyuk, ami sírnak kiváló lesz a darab minden pontján, hátul mellvéd tetején őrök járnak. Szellemre lesnek. Aki vértben érkezik hamarosan, de azt leveti, hogy az apa-fiú találkozásnál zavarbaejtő testiségével hasson. Súlyos kilókkal megáldott, kínlódva könyörgő kísértet, ez Hamlet atyja?
Optimális esetben a történet mindenkinek megvan, sőt, gyakran idézzük a dráma szállóigéit is, olykor nem is tudjuk, hogy a Hamletből van a kizökkent az idő... , lenni vagy nem lenni , valami bűzlik Dániában , őrült beszéd, de van benne rendszer . Utóbbi mintha a darab előttünk álló interpretációjára is igaz lenne. Zalaegerszegen meglehetős fun klubja van Bagó Bertalan rendezéseinek, melyeknek védjegye a fekete-fehér színvilág, a fénnyel, világítással való festés, a szertartásszerű figuramozgatás, a meghökkentő szövegcsonkolás. Az idegenkedők tábora sem kisebb, de hát a főrendező sosem ígért felhőtlen, könnyű szórakozást. Most is azzal a várakozással kellett helyet foglalnunk a nézőtéren, vajon milyen feladványt eszelt ki számunkra Hamlet ürügyén? Igaz, az így kevéssé világos, miért nem Nádasdy Ádám fordítását használja Arany Jánosé helyett.
Az én olvasatomban azt üzeni Bagó, hogy a mai fiúk, a mai Hamletek vajmi kevés etikai, életvezetési kapaszkodót kaphatnak az előttük járó ideáikban csalatkozott nemzedékektől, s noha tisztán látják a silány jellemek alkotta képletet, erő- és eszmevesztett generációként cselekvésképtelenek. Nem véletlenül hiányzik valaki a darab végéről. Aki kardja és nyelve hegyén készen (nem) hozza a katarzist: nagy király vált volna belőle, ha megéri. Fortinbras ma nem jön el, nem ad jövőképet. A rend ígérete helyett egy magányos szaxofonszóló nyitja és zárja a kétrészes játékot. (Biztos nemcsak azért, mert a címszerepet megindító érzékenységgel, bár nem minden gálffilászlós manír nélkül alakító Nagy Péter tud játszani a kultikus rézfúvós hangszeren.)
A konfliktusok e két pont közt állnak: anya-fiú, fiú-lány, férj-feleség, barát-barát ődöng a rutinszerű csalások kietlen mezején. A szerzőt és a rendezőt ugyanaz érdekli: a mutass erényt, ha nincs is küzdelem eldőlni látszik, már mutatni sem érdemes. Hamlet sem az apját legyilkoló mostohapa-nagybáttyal, Claudiussal harcol, sokkal inkább saját démonaival, melyek ez idő szerint se betagozódni, se kiválni nem engedik őt. Ba-gó Hamletje nem tolja helyre a kizökkent időt, s ezzel tisztában is van, viszont nagyon pontosan tud erről beszélni.
A játék folyamán áradnak az ötletek, a rendezői fantázia kiapadhatatlan. Hamlet nagymonológja egy fürdőkádban hangzik el, a tükörcseréppel a kézben öngyilkossággal kacérkodó férfi körbevillantja a nézőtéri sötéten az apró világító pontot. Mintha találhatna bárkit, aki megmondaná, élni kéne vagy nem élni. Ráadásul hogyan?! Ugyanez a kád mocsárrá lesz, hogy elnyelje a bomlott agyú Ophéliát, aki katatón rigmust skandálva megy a halálba. Holecskó Orsolya leheletvékony testének minden porcikája játszik. Festményre kívánkozó jelenet: a lány fehér alakja derékszöget zár be a mögötte lévő királyi asztallal, de ezen a feszületen ő szenved. Hatásosnak bizonyul ama kép: Hamlet hamut (homokot, sarat?) szed elő a zsebéből. Akkor is működik, amikor a sírásó - az összevont szerepekkel (szellem, sírásó, színész) Szakács László robusztusan izzad - szórja a salakot a sokatmondó lyukból. De tolakodóan unalmas, amikor a zsinórpadlásról vödörszám ömlik alá.
Pedig nem akárkire hullik. Döbbenetes vallomássá emelkedik Claudius monológja Szegezdi Róbert előadásá-ban. A színész már talán unja, hogy a Bagó-darabok forrpontján körbesétál a játék peremterén, de most sincs mondandó nélkül. A gazemberségére fájdalmasan őszinte imában felmentést kereső alak hatalmasan elnyúló arany palástban érkezik a felülről világított térbe. Miközben a ruhadarab egy bőrét vesztő sziszegő kígyóvá tekeredik a lába körül, ő krisztusi pózokban féli az Istent. (Hát igen, a hatás és a hatásvadászat irtó közel van egymáshoz, veszélyes játék a szélén egyensúlyozni.) A tőrrel a háta mögött érkező Hamlet nem is szúrja le, a szánalom felülírja a gyűlöletet. Aki becsapott téged, azt is lehet, kell szánni? Ezt ajánlaná most rendezőnk?
Shakespeare a színjátékról így szól: föladata az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.
Egyetértünk, noha nehezen értjük. Sőt, lesz, aki a színházból morcosan távozik. Hozzá is el kéne pedig jutni valahogy. Róla van szó, nem igaz?
Forrás
|