Cikkek : Ha már elpusztul a világ |
Ha már elpusztul a világ
2008.10.30. 23:58
Megjelenés dátuma: 2008. október 16. 04:29.00
Szerző: Ölbei Lívia
Zalaegerszeg - Érdemes egymás tükrében ránézni Bagó Bertalan két Shakespeare-rendezésére, a tavalyi évadot megnyitó III. Richárdra - és a Hevesi színház idei első előadására, a Hamletre.
Richárd és Hamlet: Bagó Bertalan fölfogásában az érem két oldala. A kamaszkorból épp csak kinőtt fiatal-emberek körülnéznek a felnőttek világában, és ott sem-mi jót nem találnak. A maga módján Richárd is, Hamlet is lázad. Richárd úgy dönt, hogy gazember lesz. Hamlet úgy, hogy bolond . Bagó Bertalan III. Richárd-rendezése elsősorban a hatalmi-politikai játszmák kilátástalan körforgásáról mond ítéletet (a fináléban zsarnokot új zsarnok követ); a Hamlet inkább egzisztenciális tereket jár be. Olyannyira, hogy Fortinbras pl. eltűnik a történetből: mindaz, amit a rendező a norvég királyfiról tudott-akart volna mondani, nyilván már elmondta a III. Richárddal. Mindkét előadásban fontos szerephez jut a vizualitás - és maga a játék, a színház: Bagó Bertalan újult erővel mutatja föl a Globe-szlogent, hogy színház az egész világ .
Minden új Hamlet azonnal egy gazdag színháztörténeti viszonyrendszer részévé válik. Bagó Bertalan Arany János veretes, gyönyörű, de a mai fülnek itt-ott valósággal nevetségesnek ható szövegét vette alapul. Főleg az előadás első részében (a premieren ez történt legalábbis) jobbára úgy fityeg a színészeken a szöveg, mint kabáton a meglazult gomb. A nézőben még az a gyanú is megfogalmazódik, hogy Bagó Bertalan az irónia eszközeként használja az Arany-fordítást.
Hamlet - Nagy Péter - bizonyos szempontból egyszemélyes játékot játszik: ő áll a középpontban, a dráma- és világértelmezés tekintetében is. Amikor az előadás elején szaxofonnal a kezében megjelenik az ajtókivágatban, sziluettje (bár zömökebb) egy pillanatra a megtévesztésig hasonlít Szegezdi Róbertére. Ő Claudius, a nagybácsi - testvérgyilkosság árán az új király -, aki élvhajhász, karcsú férfiként tűnik föl először a színen, az odaadó, buja, lenge és gyönyörű Gertruddal (Ligeti Kovács Judit) az oldalán. Késélen táncoló, katartikus jelenet Claudius kígyózó gyónási kísérlete.
Bár az előadás talán vizualitásában a legerősebb, Bagó Bertalan most is biztos kézzel vezeti a színészeket. Minden mellékszereplőnek is van legalább egy-egy jellemző, jól működtetett gesztusa; hozzá jellemfestő, kontextusteremtő jelmeze. Horatio - Szemenyei János - pedig könnyű, fehér lenvászon öltönyében mintha csöndes rezonőrként működne, máskor meg mintha ő alakítaná az eseményeket. Mindenesetre csak ő kap esélyt a szabadulásra: ő az egyetlen, aki megáll a peremén, aki még nem esett bele az első pillanattól a színpad előterében tátongó (ez is Hamlet-hagyomány, Ljubimovtól számítva), a végén totális metaforává váló sírba-szakadékba. A kulcsjelentőségű pillanatokban homokeső zúdul le a magasból (még egyet zökken az idő): egyszerre idézve homokórát - és a sírba zúduló szétmálló földrögöket.
Szakács László személye és az általa játszott három szerep - az elején a szellem, a közepén az első színész, a végén a sírásó - az előadás három különös tartópilléreként működik, és az ív, amely a pillérek összekötésével kirajzolható, a bosszúvágytól a bűn megvallásán át a pusztuláshoz vezet. Az a mozdulat pedig, amellyel a világ-sírban halmozódó holttestek között ellöki Gertrud mellől Claudiust, hogy ő - az atya szelleme? - vehesse át a helyét, végképp groteszk, sőt: ellenszenves. (Ascher Tamás Kaposváron szintén összevonta ezt a három szerepet.)
Végül a teljes színpad sírgödörré változik. Csak az a sárga csokor virít lámpásként a feketeségben, amelyet Gertrud hozott Ophelia (Holecskó Orsolya) suta temetésére, és valahogy ott maradt a semmibe vetve. Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág. (A többi néma csend, mondja Hamlet. Vége.)
Forrás
|