Embereket összezárva, csoportba gyűjtve megfigyelni egyike a dramaturgiai fogásoknak. A múlt század hatvanas–hetvenes éveiben az angol dráma modellálta szívesen, nálunk legutóbb Spiró György Koccanása alkalmazta. Tasnádi István egy repülőtéri tranzitváróba tereli megfigyeltjeit, viselkedésüket vizsgálandó. A várakozás mint sajátos semmittevési helyzet alkalmas bizonyos latens magatartások vagy személyiségjegyek felszínre hozására, attól függően, hogy a szerző meddig megy el. Tasnádi annak tudatában, hogy a reálszituáció lehetőségei korlátozottak, elég messzire. A szereplők izoláltságára – indoklás nélkül szakíttatták meg velük turistaútjukat, a tranzit rajtuk kívül üres, személyzet nincs, az üvegajtón túl átvonuló utasok nem vesznek róluk tudomást – késleltetett dramaturgiával ad irracionális magyarázatot. A futószalagon megérkező bőröndökből különös, néma lények bújnak elő, akik pszichésen és fizikálisan kapcsolódnak a csomagok tulajdonosaihoz. Egyesek alkatilag is emlékeztetnek „gazdáikra", mintha ők maguk volnának fiatalabb kiadásban, mások – ez csak később értelmezhető – komplementer személyiségek. Lassan kiderül, hogy a bőröndlakók – talán vulgáris magyarázat, de a lényeget fedi – az utasok lelkei. Hogy csak a szélsőséges példákat említsem: a csinos és vékony modellé egy kislány (vágy a gyerek után), egy sportoló fiatalemberé nő (rejtett alternatív nemi identitás), a technokrata üzletember bőröndje viszont egy öngyújtón kívül üres, pedig nem is dohányzik (pislákol benne a lélekkeresés ösztöne).
A hasonló modellek közül Buńuel filmjében, Az öldöklő angyalban – épp most játsszák a színpadi változatát – szintén az irracionális jelenik meg, amikor az előkelő estélyen összegyűlt társaság tagjai képtelenek kilépni a nyitott ajtón, és bénultságuk következményeként, a rendezői implikáció szerint a reális tér-idő koordinátákon kívül kerülve, megélik személyiségük fölbomlását. Tasnádinál ugyanez történik. Sartre Zárt tárgyalásának szereplői – hipotetikusan: halottak – a „pokolban" folytatva banális életüket rájönnek, hogy „a pokol a többiek". A Tranzitban is kapunk racionális magyarázatot a legvégén – a szereplők szintén halottak, egy repülőszerencsétlenség áldozatai –, de ez, ugyanúgy, mint Sartre-nál, nem több az e világ, túlvilág konvenció segítségül hívásánál az absztrakcióban kevésbé otthonos közönség megnyugtatása érdekében. A rezümé is csak annyiban módosul, hogy Tasnádi szerint – ha jól értem – a pokol mi vagyunk. (A szövegben Dante-utalásokat talál a művelt olvasó.)

A versbe tördelt, a szerzőhöz méltóan könnyed és magvas szöveg észrevétlenül emelődik el a közbeszéd naturalizmusától, és elég nagy teret hagy a rendezőnek a teatralitásra. A Vereckei Rita tervezte üvegcsarnok a rafinált hipernaturalizmus hatását kelti, az ajtók siklása és a csomaglift automatikus működése csak fokozatosan vezet át – világítással és mobil elemekkel – az irrealitásba. A rendező Bagó Bertalan is komótosan mutatja be a helyszínt, az elején hosszan kivár, végletekig fokozza a nem történés feszültségét, és még jó ideig nem ül rá a szöveg svungja által diktált tempóra. Van időnk belegondolni a sorban érkező szereplők intim szférájába, tippelhetünk a háromtagú család (Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác, Farsang Kitti), a laptopjába temetkező pedáns Üzletember (Nagy Péter), a Terhes nő és az Orvos (Kovács Olga és Kri­csár Kamill), a Modell (Holecskó Orsolya), a látszattal és nevükkel ellentétben lúzer Winnerék (Szakács László és Ligeti Kovács Judit), az Edző (Kiss Ernő) és a Sportolók (Mészáros András és Urházy Gábor Lász­ló), valamint a Tolókocsis (Szegezdi Róbert) mögöttes életére. Lassanként értesülünk a konfliktusokról és traumákról – a Terhes nő béranya, az autóbalesetben megbénult Tolókocsis a felesége halálát kívánta, az alkalmi pár egyéni fiaskóit kompenzálja feltűnősködéssel stb. –, amelyek a bőröndlakók érkeztével és az idő múltával kifakadnak, kölcsönös agresszióba és káoszba torkollanak. Az elszigetelt, hétköznapi jelzésekkel ábrázolt pszichodrámák egymás ellen fordulnak, gyilkos indulattá fokozódnak, és – Stefán Gábor koreográfiájára – kollektív haláltánccá fajulnak, a „lelki duplikátokat" alakító színészek fegyelmezett és ihletett közreműködésével. Az előadás egy „folytathatatlan" ponton zenés drámára vált (Szemenyei János musicalesítette a prózában elmondhatatlant), hogy az eggyel magasabb fokozatú stilizáltság elviselhetőbbé tegye a vér nélkül – a „halál után" vagyunk – és groteszk színezete ellenére lehangolóan kegyetlen öldöklést. Az őrült világ metaforájának kilátástalanságát az ártatlanság mi­to­ló­giá­ja – az örök (újjá)születés – enyhíti valamelyest. A katasztrófát – a repülőgép-balesetet és a személyiség felbomlását – egyedül a megszületett csecsemő éli túl, akit Noéminak hívnak ugyan, de a gyermek alak­jában az özönvízből való megmenekülésen túl egyetemesebb szimbólumot is fölismerhetünk. De hogy mégse bizakodjunk annyira, a földi maradványokat két cinikusan nevetgélő transzcendens lény takarítja el, fekete szárnyakkal. A pokol angyalai?
A traumatikus tartalmat megfelelő könnyedséggel közvetítő darab és előadás erényei épp e kettő kényes egyensúlyából származnak. Bónuszként fogható föl, hogy egyikük sem mutatja mélyebbnek magát, mint amilyen. A végén újrakezdődik az egész, ami a kifejlet ismeretében a legkevésbé sem vigasztaló.


Tasnádi István: Tranzit
(Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Zeneszerző: Szemenyei János. Díszlet-jelmez: Ve­rec­­kei Rita. Mozgás: Stefán Gábor. Rendező: Bagó Ber­ta­lan.
Szereplők: Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác, Farsang Kitti, Nagy Péter, Kovács Olga, Kricsár Kamill, Ho­lecskó Orsolya, Szakács László, Ligeti Kovács Judit, Kiss Ernő, Mészáros András, Urházy Gábor László, Szegezdi Róbert, Spisák István, Tisza Anita, Andics Tibor, Pap Lujza, Tánczos Adrienn, Szakály Aurél, Székely Kitti Adrienn, Vizkeleti Zsolt, Pete Zsuzsan­na, Mihály Péter, Székely Botond, Fichtacher Rená­ta, Horváth Illés, Szemenyei János.   

Forrás