Tasnádi István Tranzit című művét Bagó Bertalan állította színpadra. Korábban már olvastam a színház által kiadott szinopszist, és a Rendező Úrral is beszélgethettem az előadás előtt fél órával. Semmit nem árult el a történetet illetően, csupán sejtelmesen mosolygott.

Hatalmas várakozással ültem be a nézőtérre, és ismét nem okozott csalódást a társulat. A mindössze másfél órás produkció után körülbelül tíz percig csak némán néztem magam elé, és úgy láttam nem voltam egyedül ezzel. A darab hatása olyan, melyhez foghatóval ritkán találkozunk manapság a színházakban. Az előadás egyetlen pillanatra sem engedi elkalandozni a nézők figyelmét. Még a több perces néma csend alatt sem jutott eszébe senkinek a szomszédjával csevegni, vagy akár csak körbepillantani.

Tasnádi István a kortárs szerzők közül a modern, gondolkodásra ösztönző műveivel vált híressé. Korábbi darabjainak hagyományát követve a Tranzit is korunk társadalmának fonákjait villantja fel az „egyes” ember személyiségén keresztül. Zseniális dramaturgiai bravúrt alkalmaz, felhasználva az időbontás és a flash back technikáját is. Az előadás tökéletesen kidolgozott, pontos, művészi és a teljesség határtalan érzését adja. Nem marad hiányérzetünk, pedig lehet, hogy egy-egy mozzanat „megfejtésére” csak hetekkel később jövünk rá. A darab nem ad készen semmit, mindent a nézőknek kell alkotó befogadóként összerakni. Ebben rejlik többlete, mely egyedivé, utánozhatatlanná teszi.

A színpadon egy repülőtéri várótermet látunk, melyben egy valószerű történet kezdődik. Egy kényszerleszállást végrehajtott gép utasai gyülekeznek itt, tizenkét fő. Töredékes párbeszédeikből felvillan kik ők, és hogyan viszonyulnak a kialakult helyzethez. Egy háromtagú család (anya, apa és kamasz lányuk), egy manager, egy terhes nő és az orvosa, egy modell, egy újdonsült házaspár, valamint két sportoló és edzőjük várakoznak. Mindjárt az elején érezzük (és érzik ők maguk is), hogy valami nem „stimmel”. Egyre feszültebb a hangulat, egyre „forróbb a levegő”. Mind a nézők, mind a szereplők hiányolni kezdik a többi utast. Ropogó tűz hangját halljuk több alkalommal. Amikor már kellően ideges mindenki, megérkeznek a csomagok. Ekkor éri őket az első „sokk”, ugyanis emberek szállnak ki a pakkokból. Kezdetben találgatják vajon kik ők, és hogy kerültek oda, majd a tizenharmadik, a tolószékes utas megjelenése után kezd világossá válni számukra, hogy nem illegális bevándorlók bújtak el a csomagokban. A manager érzi meg először, hogy mi is történik, s csak ennyit mond: „Nyílván mindenki tisztában van azzal, miért van itt. Vagy nem? Amíg nem jönnek rá, mind itt maradnak.” S lassan rádöbbennek, hogy kinek-kinek a másik, „titkolt”, „valódi” énje bújt elő a bőröndjéből. Ennél a pontnál már szinte biztosak vagyunk abban, hogy nem ott vagyunk, ahol hittük, hogy vagyunk.

A mályvaszínű ruhába öltöztetett stewardnak, a „révésznek” még hazudnak arról, hova, s miért mennek. Majd a következő pillanatban felcsendül a zene, és a brecht-i songokhoz hasonló dalokban már valós énjüket adják, szembesülnek sorsukkal, bűneikkel. Rájönnek, hogy önmaguk elől nem futhatnak el. S mielőtt a néző végképp elveszne a káoszban, a rendezői bravúr helyrerakja a dolgokat. A darab végén bekövetkező repülőgép-katasztrófa, és a „fekete angyalok” jelentése által megbizonyosodunk arról, hogy valóban más a „helyszín”. A valódi interpretációra ekkor van lehetőség, ekkor tudjuk összerakni a szimbólumok sokaságát. A döbbenet azonban nem egy fantasztikus film hatása, hanem azé a „csodáé”, ahogy a másvilág, a tisztítótűz, a halál pillanata (vagy talán még számos módon nevezhetjük) elénk tárul a színpadon.

A mű óhatatlanul is eszünkbe juttatja Molnár Ferenc: Liliom és Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja című alkotásokat, melyek szintén a következő kérdéseket feszegetik: mi az átjárás a két lét között, hol, milyen törvényeknek kell megfelelnünk, miért követünk el bűnöket, ha tisztán születünk.

A darab zsenialitása, hogy nincs egy értelmezése, nem egy bizonyos dolgot akar elmondani, hanem tükröt állít a nézők elé. Ebbe belepillantva, talán mi is számot adhatunk önmagunknak, vagy az égieknek. Mindezt azonban nem didaktikusan teszi az író-rendező páros, hanem indirekt módon, a megoldás, értelmezés lehetőségét a néző kezébe hagyva.

A színpadon megjelenő szereplők csupán jelképezik az utasokat, hiszen mint megtudjuk valójában 74-en ültek a repülőn. Ők a mai társadalom tipikus alakjai, magyar sajátosságokkal felruházva. A szerencsétlenséget egyetlen ember éli túl, egy újszülött, aki még bűntelen – így van lehetőség a folytatásra.

A színészek kiválasztása tökéletes, karakterük, jellemük kidolgozott, hiteles. A díszlet és a jelmezek kiválóan illeszkednek az író, a rendező és a színészek által közvetített tartalomhoz. Szemenyei János nagyon izgalmas zenét szerzett, mely tovább fokozza az előadás hatását.

A dráma, mint ahogy a szerzőtől megtudtam blank verse hatodfeles jambusban íródott, akárcsak az ókori görög és shakespeare-i drámák. Tasnádi István szerint ez a forma „emelkedettséget” ad a mai figuráknak.

Az előadást látva úgy gondolom, az Európai Színházi Unióba méltán nyert felvételt a társulat.

Bagó Bertalan - Néhány gondolat a rendezőtől

- Miben más egy ilyen ősbemutatót rendezni, mint egy klasszikus művet?

- Nagyon izgalmas, hiszen még nem mutatták be sehol, fogalmunk sincs milyen hatást vált ki az emberekből. Nincs viszonyítási alap, mint egy klasszikus mű esetében, olyan ez, mint a születés.

- Sokat változik, alakul a darab a próbák során?

- Szövegileg nem annyira, hiszen maga a mű adott, de azért alakul, formálódik

- Nem ez az első ilyen bemutató Zalaegerszegen, a Magyar zombinak is óriási sikere volt. Mi lehet az oka? Jobban megértik az emberek, mint a régebbi, klasszikus alkotásokat?

- Kortárs szerző darabját bemutatni mindig kockázatos, de általában közelebb áll az emberekhez, hiszen rólunk szól, élő problémákat feszeget. Szerintem nagyon fontos ősbemutatókat tartani, hiszen a színház feladata, hogy megmutassa az a pillanatot, amiben éppen élünk.

- Zenés darabról van szó, a zene ilyenkor a darabbal együtt születik, közösen dolgoztok rajta?

- Igen, volt egy elképzelésem, azt elmondtam Szemenyei Janinak, de a végleges zene a próbák során jött létre.

 Benkő Diána

Forrás