Tasnádi Istvánra érdemes odafigyelni. Ő az a drámaíró - pontosabban színházi ember -, aki nyakig benne van saját korában (korunkban), ismeri és átérzi minden apró rezdülését. De ki is lát belőle: öniróniával, egyúttal átélhető érzelmességgel kommentálja a világot, benne Magyarországot. Világlátásához kivételes nyelvi tehetség és érzékenység társul. A Tasnádi-darabok - és a belőlük készülő előadások, Budapesten, Zalaegerszegen vagy Szombathelyen - nagyon maiak, filozofikusak és szórakoztatók, ríkattatók és nevettetők.

Legutóbb a Kamara Savariában - a szombathelyi színházbarát egyesület és a tatabányai Jászai Mari Színház Magyar a Holdon című előadásában - tapasztalhattuk meg, milyen az, ha Tasnádi gondol egyet, és a földi emberfölösleget elköltözteti a Holdra. (Aki még nem tudja, milyen, március 12-én a sportházban megtapasztalhatja.) Ráadásul a hírek szerint nem ez volt az utolsó szombathelyi Tasnádi-ősbemutató: meglehet, legközelebb a Weöres Sándor Színházban találkozhatunk vele. (Tényleg igaza lesz Priblik Olivér boldogság-animátornak a Magyar a Holdon kvízjátékában: Önök nyertek! )

A decemberi szombathelyi Magyar a Holdon-ősbemutató óta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban is volt egy Tasnádi-premier: a Tranzitot Bagó Bertalan vezetésével vitte színre a - korábban A Magyar Zombi című Tasnádi-vígjátékon edződött - társulat. (A Magyar Zombit aztán Finito címmel mutatta be a budapesti Örkény Színház - a darabot és az előadást is POSZT-díjeső üdvözölte 2007-ben.)

A Tranzit - úgy is, mint Dante Isteni színjátékának Purgatórium-parafrázisa, a Godotra várva alapszituációjával - a nagy kérdéseket teszi föl: honnan jövünk, hová megyünk; mivégre vagyunk ezen a világon, és hagyunk-e valamit magunk után. A zalaegerszegi Tasnádi-előadáson - Bagó Bertalan rendezésében - bennünk születik meg és kezd el lassan, de biztosan növekedni a várakozás, és most a jól bevált reflex sem segít: a kijelölt kezdőpillanatban nem borul jótékony sötétség a nézőtérre. Tranzit: átmeneti állapot. Ha A Magyar Zombiban már-már túláradó bőséggel hömpölyögtek Tasnádi István rímei, nyelvi leleményei, akkor a reptéri Tranzit egyik fontos feszültségkeltő és feszültség-fenntartó eleme éppen a takarékos, sűrű - nagyon finoman ismét versbe forduló - nyelvezet. A másfél órás előadás negyvenedik percéig gyakorlatilag nem történik semmi . A padokon szinte képzőművészeti alkotássá rendeződő tizenkét szereplő apró-cseprő konfliktusai, félrenézései, sehova se vezető kapcsolatteremtési kísérletei - egymással és a külvilággal -, találgatásai teszik egyre plasztikusabbá és egyúttal egyre abszurdabbá a várakozást. (Itt valami nem stimmel. ) Annyi történik még, hogy szép lassan elromlik minden: nincs klíma, növekszik a hőmérséklet.

Nyilván a szöveg, a színészek, a rendezés - és a közönség - érdeme, hogy ebben a kockázatos negyven percben nem lankad, inkább csak fokozódik a koncentrált nézőtéri figyelem. És éppen abban a pillanatban, amikor már senki nem bírná tovább, megjelenik a futószalagon (fölbukkan a mélyből) az első bőrönd. Aztán a többi. Kinek-kinek a csomagjából saját deformált (valódi?) tükörképe lép ki: talán a Purgatórium lelkei, félúton a Pokol és a Paradicsom között. A növekvő és fenyegető bizonytalanság, a váratlanul megjelenő steward latinul elrecitált kérdései és a táskalakókkal való sokkos szembesülés generálja az őszin- teségi rohamokat. (Az utaskísérő nem az útlevelekre kíváncsi.) A dolgok színét a visszájára fordító életvallomásokat (a Modell botox-kezelésre megy, a Tolókocsis szándékosan okozott balesetet stb.) ki-ki dalban beszéli el: mintha az operai abszurditás menthetné meg - és meg is menti - a közhelyes érzelgősségtől a helyzetet.

A vallomások nem hoznak katarzist, nem szűnnek a tranzitba zártság kínjai, mindenki csak magával törődik, a tizenharmadik utas, a Tolókocsis hosszú története az ég világon senkit nem érdekel. Nincs út a másikhoz és az üdvösséghez: elszabadul a pokol. Ez az Isten valóság-show-ja , összegez a folyamatosan laptoppal bíbelődő Üzletember a Tranzit-káosz haláltáncba forduló tetőfokán. Isten meghalt, mondta Nietzsche , érkezik az Orvos riposztja, de ezt a kört a Tolókocsis zárja be: Nietzsche meghalt, mondta Isten.

A néző számára a választ csak a legutolsó - utolsó előtti - pillanat hozza el, akkor zárulnak be az értelmezés első körei. Fekete szárnyú angyal közli, hogy repülőgép-szerencsétlenség történt, a katasztrófát egyetlen újszülött, egy kislány élte túl: Jó utat, Noémi! (A Tranzit-díszlet közben néhány hatásos mozdulattal repülőgép-belsővé változik.)

Aztán megint elölről: az előadás záróképe visszafordul a nyitójelenetbe. Üres a tranzit, Apa, Anya érkezik: Ez az. Ez lenne az?

Az is meglehet, hogy legközelebb a Weöres Sándor Színházban találkozunk vele.

Forrás