Ez még csak vendégjáték, de akkor is.

A szombathelyi közönséget viszont nem sikerült behúzni a csőbe: az első felvonás végén Richárd megkoronázásának kellett volna - mintegy a nép szerepében - ütemesen tapsolni a színházi koreográfia szerint; a fináléban meg Richmond felemás - pontosabban túlságosan is egyformásító - győzelmének. Utána persze jött a nagy-nagy taps: Shakespeare-nek, a színészeknek, az előadásnak - amely úgy aktuális, hogy nem aktualizál. Helyette hűvös és forró, ironikusan távolságtartó - mondjuk a jelmezeivel, a média működésére, látszat és valóság viszonyára tett finom utalásaival - és húsbavágóan eleven egyszerre.

Különös dolog a színház. Bár a III. Richárd az MMIK színpadán sokat veszített bagóbertalanos jellegéből, vagyis abból a nagyvonalú, szellős monumentalitásból, ami a Bagó-rendezéseket jellemzi, az élmény hétfőn este sem volt halványabb, mint a Hevesi színházban; csak más. Igaz, hogy IV. Henrik koporsóját a helyszűke miatt ezúttal csak üggyel-bajjal, a játéktér szabályait áthágva lehetett kiegyensúlyozni a színpad szélére, viszont a színészek mintha közelebb jöttek volna a nézőhöz - ezáltal szinte kamaraszerűen intimmé vált az előadás: minden rezdülése látható, érzékelhető. Nyilván vannak hasonló arány- és élménykülönbségek Zalaegerszegen is: a páholyból a díszlet puritán szépsége, a fények, árnyak, függönyök térszervező és illúziókeltő hatása érvényesül inkább; a nézőtérről - ahogy megyünk a színpadhoz közelebb - inkább a pontos, egy-egy jellemző gesztusra építő színészi játék.

De kicsoda III. Richárd? Ó, persze, tudjuk jól: Gloster hercege a világ(irodalom) legnagyobb gazembere. Mindenekelőtt azonban SZÍNÉSZ. Sőt, médiaszakember. (Tragédiája éppen abban teljesedik ki, hogy a végletekig feszíti, aztán visszájára fordítja saját szerepét. Abban, hogy számára nincs instancia és vonatkozási pont, csak önmaga.) Ráadásul Richárd most nagyon fiatal, szinte kamaszos színész: Szemenyei János. Egy kamasz pedig koránál fogva félig-kész (Vas István fordítása), keresi önmagát, az identitását. Richárd előtt pedig, lássuk be, nem nagyon van követhető minta. A látszat-összeborulásban sántikáló királyi udvarban (eleinte szinte mindenki sántít, biceg, valamilyen látható sérüléssel küzd, csak a sántának tudott Richárd nem) nincs egyetlen igazán vonzó személyiség. Richárd játszik - és Richárd nyer. A változatosságukkal történelmi utazás érzetét keltő halálnemek fölsorolásától helyszűke miatt tekintsünk el. (Csak a forma változik - a lényeg sosem.) Richárd nyer, legalábbis egy darabig; pontosan az első felvonás végéig: királlyá koronázásáig. Ez az előadás egyik csúcspontja. A színpad előterében Richárd-Szemenyei János visszhangozza - mint valami vásári Vitéz László - a londoni esőfüggöny mögött csak kontúrjaiban fölsejlő árnyéka, másik teste, vágyott karcsú tükörképe, a médiának megmutatható arca - a vele párhuzamosan folyamatosan színen lévő, alig-bicegő Szegezdi Róbert - bibliás mondatait. Ez egyszerűen gyönyörű. Ahogy a végkifejletet megelőző nagy Szemenyei-Szegezdi - kettős is, amelyben Richárd monológja önmagával folytatódott dialógussá változik, benne kétségbeesett jajszóvá az Irgalom, Jézus! . (Sokszor elhangzik a drámában - többnyire agresszív felhanggal - az a szó, hogy szeretet. Pont azért, mert az emberi viszonylatokból hiányzik.) Aztán a vég. Richárd önkezével zárja magára önérdekű létezését: kalitkájában kapar, mint egy vadállat. (De hát annyiszor hasonlították vadkanhoz, féreghez és máshoz.) Ömlik a vér.

Aztán jön a győztes Richmond, szintén megkettőzve: egy a mikrofonnál, egy a kivetítőn. Hétfőn este megint mintha inkább kérdezte, mint állította volna, hogy élni kezd a béke .

Jól indult a Weöres-évad. Ezentúl is hasonló jókat.

Megjelenés dátuma: 2007. november 14. 04:29.00
Szerző: Ölbei Lívia

Forrás