Shakespeare III. Richárdjával indít november 12-én a szombathelyi Márkus Emília-bérlet is. A Márkus-bérleteket már a frissen megalapított Weöres Sándor Színház adja ki (információkért továbbra is a belsikátori jegyirodát érdemes fölkeresni).

A korábbi szokásoktól eltérően viszont - a színházelőkészítés gyakorlati teendőivel összefüggésben - a 2007/2008-as évadban összesen öt bérletes előadást láthat a szombathelyi közönség: ősztől tavaszig minden hónapra jut egy vendégjáték. Az évad végén pedig érkezik egy hatodik, grátisz előadás, a Buborékok a Nemzetiből. De mindenekelőtt jön a zalaegerszegi III. Richárd, amely remélhetőleg az MMIK színpadán sem veszít sokat abból a szellős monumentalitásból, amely az utóbbi években szinte a rendező Bagó Bertalan védjegyévé vált - és amely talán még soha nem volt annyira átgondolt, jelentéses, sokrétű, mint ebben a táguló-szűkülő geometrikus terek és fémes tükröződések, látszatok és lényegek ritmusára járó, egyszerre hűvös-elegáns-ironikus és tűzforró előadásban. (Díszlet, jelmez: Vereczkei Rita.) Nagyszabású drámához nagyszabású rendezés jár: visszafogott és pontos színészettel.

Ha III. Richárd, akkor a zalaegerszegi társulaton az utóbbi években végignézve a legtöbbünknek - mondjuk a Nemzetiben Richárdot játszó Kulka János nyomán is - biztos Ilyés Róbert jutott volna eszébe. De Ilyés Róbert az idén már a Bárkát erősíti. Bagó Bertalan viszont talált valakit az estikornélosan fiatal Szemenyei János személyében, akinek szájából éppen kamaszos szögletessége, tüskéssége, nyeglesége, a világot felmérő okossága, kialakulatlansága, és korából fakadó személyiségkereső, szerepeket próbálgató hajlandósága okán hangzik félelmetesen és tárgyilagosan a híres-hírhedt fordulat: Úgy döntöttem, hogy gazember leszek . (Vas István fordítása.) Zalaegerszegen a kamasz Richárd mellett-mögött szinte folyamatosan a színen van a saját tükörképét játszó, királyi, szép, légies - főleg médiaképes és fotogén - Szegezdi Róbert. Még az is előfordulhat, hogy ennek a testkettőzésnek távolról köze van a Shakespeare korában dívó elmélethez, miszerint a király két testtel rendelkezik: a természet adta-alkotta testtel és az államtesttel. Az előbbi romlékony, az utóbbi eszményi és megfoghatatlan, a közjó letéteményese. Baj akkor van, ha a kétféle test működése között túl nagy ellentmondás keletkezik. (Pont, mint ma a mediatizált világ: van ő - és van a róla alkotott kép. Melyik az igazi?) Richárd bejárja az önmagára mért, bár határozott kontúrokkal megrajzolt családi-politikai környezetétől nem függetleníthető utat: összes szerepét eljátszva, főszerepének meg nem felelve meg kell halnia. De Bagó Bertalan rendezése nem oldja békévé a befejezést. A győzelmi beszédét mikrofonba elszónokló öltönyös-nyakkendős Richmond zárómondatában nem kijelent, hanem kérdez: ...élni kezd a béke? Közben a Lancesterek és a Yorkok (fehér rózsa, piros rózsa - az ellentétek tetszés szerint behelyettesíthetők) összeborulásának hírére csupa Richmond-arcú nép lépked előre. A közönség meg hosszan, ütemesen tapsol. Lehet, hogy ez is része az előadásnak.

Forrás