Az ártatlan vágyakozás – amelyet a naivnak látszó Sarah és a tényleg sült-ártatlan Alfréd érez – jól karikírozódik a vén kecske Chagal emeleti félre sasszézásával. Ő tohonya asszonya mellől a szexis keresztény szolgáló, Magda (Kecskés Timea) ágyába igyekszik főnöki és férfiúi minőségében. Míg lányát a „Tóbiás tejesember”-fazonra vett fogadós az ajtajára kalapált  vastag fagerendákkal rekeszti el a világ és a férfiak elől, ő maga lazán csusszan a szőke, bögyös, jobb híján készséges beosztottja mellé. Utána persze lesz kis Feydeau-i kergetőzés professzorostul (Jegercsik Csaba), feleségestül, Alfrédostul, sodrófástul... Mindenki mindenki ellen – ez a darab mondhatni zsánerképekben fogalmazó bevezetője.

Cornelius Baltus Roman Polanski – ötletgazda, film- és musicalrendező – mindenben szabadkezet kapott itteni rezidense és több előadás rendezője így akarja a való világ napfényes közérthetőségét szembeállítani a vámpíri örök homállyal.  Mert az a birodalom maga a titok. Az Éj Királya (hiszen kicsit a Varázsfuvola gonosz női démonának hím megfelelője), Krolock (Egyházi Géza) pedig maga a rémséges fényűzés, olvadó vágykeltés és sanda, bár néha legyőzni akart rosszindulat. Amilyen hatalmas különbség van a gerendából ácsolt, kevés helyiségű parasztvityilló és a számtalan termet, kriptát, folyosót magában rejtő grófi kísértetkastély között, olyan átléphetetlen határ feszül a kétféle létezés, a két faj között. De ide vágyik mindenképp a fogadós kislánya, noha kedvét leli a német fiúka bolondításában is. Ám a legnagyobb vonzerő mégis a sötét várból árad felé.

Denis Callahan koreográfiájával a táncosok meg tudják valósítani – többek közt a Megatáncból már ismert Kárász Dániel,a gróf, Baranya Dávid, Alfréd megszemélyesítője, más szerepeik mellett – mindazt a rettegtető temetői dance macabre-ot: a sírvilági gomolygást, amit hittel hittek az emberek, még akárcsak száz éve is. A ruháik – szintén Kentaur jegyezte a tervezésüket a sminkkel együtt – pontosan és jellemfestően kifejezik a kort meg előtte a századokon átívelő vérontás folyamatos iszonyatát. Kavarognak is gépies mozdulatokkal, átláthatatlanul – sok a lila, fehér füst – abroncsszoknyában és púderes parókában a rokokóból, Erdély aranykorát felidéző mentés, kucsmás, nagyasszonyos viseletben, cafatokba lógó, penészrágta rongyokban és XXI. századi minikben a mai korról nem túl optimistán danoló fináléban a szereplők. Krolock vára is maga a jéghideg tagadás.

Minden, amit a kereszténység a hite nagyságát dicsőítendő felépített – Notre Dame, kölni, milánói dóm – Kentaur rajzasztalán mínuszba fordult, és a poklot jeleníti meg, csipkés gótikába ágyazva. Fémoszlopok, halálfejes szószék, fog-ornamentika és fejjel lelógó denevérpofák, vicsorgó halálfejek, ibolyalila fények, alulról ránk dőlő perspektívát hazudó megoldások erősítik a rémséget. Annyi és olyan monumentális a díszlet, hogy nem is fér a színház falai közé: az utcafronton tárolták nagy részüket...

A bálkirálynővé avanzsált falusi virágszál Erzsébet királynét idéző vérpiros, selyemuszályos, Swarovskival kivert nagyestélyiben veszti el nyaki ütőere ártatlanságát, s válik maga is vérszívóvá. A piros színnel avatja magához méltóvá őt Krolock, amikor a dalban is megénekelt tuliszínű csizmácskát és kendőt ajándékozza neki csaliul. Bizony, a régi-új recept nála is működik: pár divatos rongy, és mehet a biznisz, hiába mentené meg szíve hölgyét a setét praktikákba most már jól belelátó Alfréd, s az einsteni ősz torzonborzot viselő főnöke. Akkora a vámpírok éhsége, hogy jóformán senki sem ússza meg a szereplők közül a hozzájuk lebukást. Kezdődik Chagallal: kalandra szomjas lányát indul keresni, de vérfakasztó fogakkal kel életre halála után a konyhaasztalon, miután a palotában „megkezelték”. Na ő aztán – nagy élvezettel – megharapja a fölötte búsongó Magdát, aki ezentúl szintén vérkonzervben utazik. Ő énekli azt az örökbecsű igazságot, hogy „Meghalni oly morbid...” Csak a húsos feleség marad ki a körből, mert őrá aztán nem feni a fogát senki, főleg nem a hites ura.

Noha lenne mód a vámpírosodást meggátolni – Abronsius ehhez szerszámot is cipeltet Alfréddal –, csak át kell ütni a megcsócsált áldozat szívét, és megszűnik a szívóféreg-utánpótlás. Ám ezt senki sem tudja kivitelezni. Chagalt félti ettől a felesége, Alfréd – amikor lehetősége lenne rá a grófi cinteremben, a nappal halott Krolock és fia koporsójánál – gyáva megtenni, a prof meg öreges izgágaságával csak ront minden helyzeten. Az élők bénázásának köszönhetően, az Éjkirály learatja jól előkészített munkája gyümölcsét: Sarah már az övé lesz, a vendégként  fogadott két németet pedig a bálon fölajánlja kiéhezett koporsószökevény társainak. De ők mégis éhkoppon maradnak, mert a nagy báli táncikában megszökik a vámpírasszonnyá tett lány és a még intakt két férfi. Alfréd a havas völgyekben, amúgy klakkban-frakkban végre csókban forrhat össze szerelme pirosba burkolt tárgyával, de ez már az ő elkárhozását is jelenti..

Az utolsó jelenet a már idézett mai áthallásoktól hangos: ne várjunk semmi jót, erkölcsöt, tisztességet, hiszen a mocsok hatalma végtelen – nagyjából ezt éneklik fekete lakkba, modern cuccokba bújtatva.

Nagyon egységes az előadás. Mindenki jól teljesít, de a legkiugróbb jelenség az az Egyházi Géza, akinek szerepe szerint is ilyennek kell lennie: emelettel a többiek fölé tornyosulva. Nagyon szép hangja van, noha a mozgása tömbszerűen statikus – bár a bálban könnyeden vezette Sarah-t –. köpenyével folyton denevérszárnyat formáz: így ő a gonosz megelevenedett szobra. Andrádi Zsanett hihetően és erős, tiszta hanggal megáldva adta a másokat megtévesztő libuskát, aki akaratának kivitelezésében kemény, mint a vídia. El is nyeri méltó jutalmát. A szerelmük helyett nekem inkább a testi vágyódásuk (lány az izgalomra, gróf úr a vérre) volt hiteles. Alfrédot Sánta László kicsit bamba tejfelesszájúnak formálta, de ez kellett ahhoz, hogy ennyire ne lásson a lány kártyái mögé.

Áradtak az ismert dallamok – számomra a kórusrészeknél kicsit túl sok volt a hangosítás, de ez ma már etalon fiatal, koncerteken elnyűtt fülekre utazva – gabalyodott a borzongató mese az erdélyi táj idilljében (amúgy Vámbéry Ármin közlése nyomán írt az ír Bram Stocker először vámpír-sztorit Drakuláról, a vért szomjazó havasalföldi vajdáról), ahol grandiózus díszletek és jelmezek segítették a sztori korába helyezkedést. A ma még ismeretlen színészek, amatőrök – Egyházi Géza pincér volt mindeddig – teljes intenzitásukkal élték e Polanski-feldolgozást a jó és a rossz örök harcáról. Hogy a Mester több mint negyven éve így látja a világot, ilyen menthetetlennek – nos, az nem rajtuk múlik.

Szász Judit
Fotó: Sebő Gábor