Cikkek : Pimasz tisztelgés Brecht kapitánynak |
Pimasz tisztelgés Brecht kapitánynak
2007.11.17. 16:02
Bagó Bertalan féktelen, a szélsőségekig túlhajtott Koldusopera-rendezésének bizonyos értelemben azonos forrásvidéken keresendők a gyökerei, mint a nyíregyházi előadásnak. Az előadás nem egyszerűen komolyan veszi Brechtet, hanem kérlelhetetlen szigorral ragaszkodik a német mester elidegenítési technikájának bőkezű alkalmazásához ott is, ahol erre a legkevésbé számítanánk. Felületes szemlélőnek olyan benyomása támadhat, mintha bármiféle átgondoltságot nélkülözne, ahogy a rendező fáradhatatlanul elénk ömleszt mindent, ami csak az eszébe jut. Ennek ellenére a legtöbb esetben termékeny az irányt szabó eszközként választott eklektika. A társulat tagjai korok, helyszínek, stílusok, színházi nyelvek között vágtáznak vadul oda-vissza. A szüntelen játszadozás ellenére, vagy tán épp azért, az abszurd humor, az érzelgős giccs, a tiszta érzelmek vagy a kíméletlen társadalomkritika megkérdőjelezhetetlen egységgé áll össze végül a színen. A kétségbeejtően fárasztó, az egyszerűségében briliáns és az akartan közhelyes ötletek szédítő tempóban űzik egymást, s hajszolnak minket és a játszókat a háromórás időtartamot jóval túlhaladó előadás vége felé. A fővárosi Thália Színházban látott vendégjátékon alighanem ez (is) borzolhatta a szünetben nagy számban távozó nézők idegeit. Nekem más okozott gondot: az előadás zenei megvalósítását (gondolok itt elsősorban a tétován botladozó énekhangokra), finoman szólva problémásnak véltem.
Ami miatt, talán túlzott nagyvonalúságot tanúsítva, mégis elnéztem ezt a zenés darab esetében jelentéktelennek mégsem nevezhető problémát, az a lenyűgöző összhatás. Vereckei Rita teljesen üres térbe helyezte az előadást. A fenékfalat fehér lepel takarja, előtte játszik a zenekar. A színpadot teljes szélességben a nézőtér felé lejtő fémes hatású padló fedi – amikor meglátom, érzem, csak idő kérdése, mikor zúdul le rá víz a zsinórpadlásról. És persze ömlik is a víz, amikor kell: az effekt az előadás egyik legszebb jelenetét hozza, amikor a bilincsbe vert Bicska Maxiról leáztatja papírmaséból (?) készült ingét (a szellemes, meglepő jelmezeket szintén Vereckei Rita tervezte). A ferde plató mindvégig üres marad, szigorúan a legegyszerűbb kellékek jelzik a színváltásokat. Egy épület jelzéséhez tényleg elég egy stilizált ajtókeret, a holdfényt egy nagy fémlap szimbolizálja, a bordélyházat egyetlen, a börtönt számos, a magasból leereszkedő fémrúd. Amit a kellékekkel „megspórol” a rendező, sokszorosan „fizeti vissza” más, koncepciózus ötleteivel. Talán a legfontosabb változtatás, hogy a máskor mostohán kezelt konferansziét nem csupán főszereplővé teszi, de mindjárt három karakterre bontja szét. Andics Tibor néma Chaplinje csak a zárlatban jut valódi szerephez: ő súgja fülbe a király felmentő ítéletét. Kricsár Kamill életunt, nyegle szinkrontolmácsként lesz kényszerű párja a Szemenyei János által bravúrosan alakított I. konferansziénak. Szemenyei kitűnő Brecht-paródia: az elsőtől az utolsó percig kirobbanó energiával, ékes német nyelven harsogja erőszakos és kíméletlen porondmesteri utasításait. A színészi alakítások közül kiemelkedik Ilyés Róbert Bicska Maxija: nagydarab, alapvetően jóindulatúnak tűnő, könnyen szerethető, elegáns maffiózó, aki tisztában van azzal, hogy hamarosan lejár az ő ideje. S akinek szerelmi ízlése meglehetősen különcnek mondható: süldő lányok és transzvesztiták érdeklik leginkább. Holecskó Orsolya Pollyja és Kovács Olga Lucyje együgyű fruskáknak tűnnek kezdetben, utóbbi alakítása jórészt súlytalan is marad. Polly eközben a szemünk láttára változik át, amikor finoman, nőiesen, mégis határozottan veszi át a bandafőnök Maxi szerepét. Maxi régi szerelme, Kocsma Jenny szerepére igazi telitalálat Szegezdi Róbert, aki a női ruhába bújtatott férfi egyetlen ripacskodó közhelye nélkül formál valódi tragikus hőst Jennyből (a strófákra szedett, önálló koreográfiával színre vitt Salamon-dal megrendítő, nagy élmény lesz tolmácsolásában). A zalaegerszegi Koldusopera merész ötleteivel, provokatív választásaival tudatosan és bátran osztja meg közönségét. Hogy miért nem csatlakozom az ellenzők népes táborához, annak éppen ez az oka. Nem minden ízében kiérlelt, gömbölyűre csiszolt produkcióról van szó, amely vállalja hibáit, túlzásait, sőt kérkedik azokkal. Tisztelettudóan hajt fejet Brecht előtt, s közben sandán hátrakacsint a nézőre, azt súgva: „Semmi különöset nem látsz, ez egyszerűen csak színház”. És ez nekem több mint elég.
B. Brecht – K. Weill: Koldusopera. Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Rendezte: Bagó Bertalan.
|