A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház idei bemutatóinak többségében a világirodalom műfajilag rendkívül heterogén drámai alkotásai és/vagy világhírű musical, zenés darab újraértelmezett adaptációjának színpadra állításával találkozhattunk. A feldolgozások közül – az irodalmi értékek immanenciája és az irodalmi szöveggel koherens dramaturgiai kidolgozottság okán – külön érdemes kiemelnünk a társulat Arthur Miller: Pillantás a hídról (1955) című drámájának előadását.

Arthur Miller az irodalmi kánon értékítélete alapján is a XX. századi amerikai drámairodalom megkérdőjelezhetetlen kulcsfigurája.
A bemutatott drámájának kompozícióját a primer szálon futó és ténylegesen megjelenített eseménysor, valamint az író „szócsöveként” felléptetett narrátor által elmondott események egyidejűségének váltakozása határozza meg.

A narratív szövegrészek azonban nemcsak keretes szerkezetet adnak Eddie Carbone történetének, hanem az elbeszélő szerepét betöltő Alfieri ügyvéd visszaemlékezésnek tűnő mondatai, mintha a múltba helyeznék vissza a darab cselekményét. (Úgy érezzük, elmeséli számunkra az ügyvédi praxisában megtörtént esetet.)

A néző tehát a mű látszólagos kronologikussága ellenére az idősíkok okosan manipulált keveredésével találja szembe magát. E tényszerűség azonban nem bontja meg a dráma szerkezetének egységét, a látottakat jól megkomponált, dramaturgiailag hibátlan alkotásként éljük át.

A Pillantás a hídról című darab főhőse Eddie Carbone, aki hosszú ideje dokkmunkásként dolgozik a brooklyni kikötőben. Megszokott, bizonyos fokig egyhangú életének a munkájához, családjához, (Beatrice, a felesége és a kiskorától velük élő unokahúga, Catherine) barátaihoz való kötődése ad értelmet. Eddie addigi békés életét – az időközben felnőtt nővé érett unokahúga gyermekes ragaszkodásától öntudatlanul is motivált – a lány iránt érzett szenvedélyes érzelem zavarja meg.

A férfi megváltozott viselkedése átalakítja a feleségéhez fűződő kapcsolatát is, (elhidegül az asszonytól) közömbössé válik számára. A család életében további konfliktusok eredője Beatrice itáliai unokatestvéreinek (Marco és Rodolfo) érkezése, akik illegálisan hajóznak át az óceánon, abban reménykedve, hogy munkát találva, segíteni tudják az otthon maradt családtagjaikat. A helyzetbe belenyugvó Eddie számára a rokonok akkor válnak unszimpatikussá, amikor a fiatalabb unokatestvér feleségül kívánja venni Catherine-t.

A lány lehetséges elvesztését nemcsak személyes kudarcként éli meg, hanem egész addigi élete értelmét veszíti, a jövő reménytelenné válik számára. A szenvedélytől vezérelt végső elkeseredésében a hatóságoknál feljelenti a bevándorlókat, majd Marcóval történő drámai összeütközése az életébe kerül...

A zalaegerszegi előadáson Cserhalmi György vendégrendező interpretálásában feszes ritmusú, puritán díszletek (Mészáros Tibor munkája) és a darab figuráinak társadalmi státusát hűen tükröző jelmezek (LuzsiTímea kivitelezése) felhasználásával színpadra állított előadás részesei lehettünk.

Cserhalmi ötletesen oldotta meg az egyes jelenetek kidolgozását, egyetlen helyen változtatta meg az írott darabot: a élet problémáinak megoldását fele-fele alapon szerető Alfieri ügyvéd filozófiájának megfelelően a végkifejletben Eddie és Marco összecsapásában mindketten életüket veszítik. A színpadon középpontba állított, díszletként használt keret több funkciót is betöltött: kilátást nyitott az utcára, összefogta a szereplőket, elválasztotta Alfieri különböző szerepköreit (ügyvéd, narrátor).

A rendezést dicséri a találó szereposztás, hiszen a kulcsszereplők mindegyike maximálisan törekedett a figurával való azonosulásra. Zalányi Gyula Alfieri ügyvéd szerepében egyszerre volt a hidegen racionális jogi szakember és az ügyfele lelkivilágával foglalkozó „pszichológus” alakjának hűséges megjelenítője.

Ugyanakkor a történet „mesélőjeként”, rezonőri szerepben is megfelelő teljesítményt nyújtott. Ilyés Róbert (Eddie Carbone) és Pap Lujza (Beatrice, Eddie felesége) kettősének érett játéka igazi karaktereket teremtett, az előadás nyújtotta élményben kiemelkedő érdemeket szereztek.

Szegezdi Róbert (Marco) az évszázados hagyományokat őrző, igazi olasz vérmérséklet és mentalitás hús-vér figuráját, míg Szemenyei János (Rodolfo) korunk fiatalságának egyénített típusát vitte a színpadra, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel.

forrás