ZH - Bolond volt az a fiatalember, vagy csak megjátszotta? Miért akart bosszút állni a meggyilkolt apa? Hitt-e a szellemében a fia? Hová jut el a meggyötört srác, érdekli-e a körülötte lévő világ, vagy csak a családi-emberi viszonyok tartják fogva?

Ritka pillanat az, amikor a rendezőt késztetik nyílt színi vallomásra: mit is akart elmondani a színreállított darabbal. Ez történt most Bagó Bertalannal, aki a Hevesi Sándor Színházban játszott Hamlettel egyrészt fokozott érdeklődést, másrészt némi rosszallást váltott ki. A minap a színház társalgójába invitálták, hogy a zalai színházba járók számára hátteret adjon, milyen szempontok mentén formálta a maga képére Shakespeare örökbecsű darabját, a dán királyfi sok száz éves történetét. A hozzáértő katalizátor szerepét - ahogy a színházelemző gyakorlatában már korábban is - Koltai Tamás kritikus vállalta magára. A részt vevő közönség a dolog természetéből fakadóan inkább szimpatizáló rétegből került ki, pedig izgalmas lett volna, ha a darab láttán ellenérzéseket is megfogalmazók is elmondták volna a véleményüket.

- Mindenkinek van Hamlet-képe, hiszen emblematikus műről van szó - mondta bevezetőjében a neves kritikus -, s kérdés az, mennyiben árnyalja ezt a zalaegerszegi színen éppen most látható darab.

Elsőre általában azt érezzük a színházban, hogy tetszik vagy nem amit látunk. Az sem baj, ha nem, jelezte Koltai Tamás, elmesélve, látott külföldön olyan előadást, ahol a tüntetésszerű rosszalló füttyöt állva, sőt, meghajolva fogadták az alkotók. Csak a valamilyen darab vált ki érzelmeket, a semmilyen visszhang nélkül marad, felejthető.

A hivatásos néző faggatta a rendezőt, mi az oka annak a látszólagos ellentmondásnak, hogy Arany János régi fordítását használván az archaizáló szöveg mellett csak jelzésértékű jelmezeket, inkább mai ruhadarabokat mutat. A rendező épp ezzel kívánt feszültséget kelteni, fontos volt számára, hogy megszólaljanak az ismert szófordulatok, szállóigék, a mai környezettel pedig az időt nyújtotta - a máig.

- Nem múzeumot akartam - mondta Bagó Bertalan. - Nagyon mai figurák állnak a színpadon, közben régies szöveget mondanak.

- Kincseket lehet felfedezni ebben a fordításban - tette hozzá az érintett, Hamlet, azaz az őt formáló Nagy Péter, aki már vizsgadarabként is játszotta a színművészetin ezt a figurát. - Örültünk a felismerésnek, hogy igenis képesek vagyunk arra, hogy ezzel a nyelvi gazdagsággal, a legtöbb szót használó magyar költő fordításával megbirkózzunk.

Sokat húztak a szövegből, a hangsúlyok így még jobban az emberi viszonyrendszerre helyeződtek. Nem a hatalom megragadása, az arra való törekvés határozza meg a játékot, hanem a magánemberi kapcsolatok bonyolult szerkezete. Az apa, akit megölnek, de talán nem a hatalomért, hanem a felesége birtoklásáért - bomlott ki apránként a rendezői koncepció.

Hamlet is önmagával viaskodik, nem a szellemtől kapott feladattal: ölje meg a gaz csábítót. Az ismert nagymonológ is azt feszegeti itt, hogy mivégre élünk, miért hagyjuk azt a vacakságot, ami körülvesz bennünket. Nagyon mai a helyzet: a fiatal férfi a fürdőkádban öngyilkos jelenetet imitál. A kezében tartott tükörcserép körbevillan a nézőtéren, mintegy provokálva a közönséget, tegye fel magának azokat a kérdéseket, melyekkel hősünk viaskodik.

Speciális viszonyrendszerben épül fel Hamlet és Horatio és Laertes hármasa: az első kettő barátsága a legelején kifejlett érzelmi kapocs, nem igényel megerősítést, Laertes (Ophélia bátyja) problémái hasonlóságot mutatnak Hamlet gondjaival, de őt katonának nevelték, hát eképp reagál az eseményekre: az igazságtalanság egyszerű, megtorolandó képlet számára.

- Nagyon szép jelenet Ophélia halála, ahol övéi szinte szétrángatják a holttestet - idézte fel Koltai. - Brutális, szimbolikus jelenet.

Ophélia apja, Polónius Bagó értelmezésében bonsai-nak, kicsi, nyesegetett japán szobafácskának, azaz magának szeretné tudni a lányát, akinek soha nem kéne felnőnie.

Végül kicsit arról, ami zavart sokakat: a ruhadarabok (nem az összes!) az esendőség jelképeként háromszor kerülnek le egy-egy szereplőről, a szellemről, az új királyról, Claudiusról és Hamletről - végül egyik végletet sem választja a rendező. A bosszú ugyanis ebben az adaptációban nem fontos.

Hamletnek - vagy a rendezőnek - nincs túl jó véleménye a világról, már az elején elüt a közegétől, igaz, hogy belül van a zűrzavar, de eleve nem utál senkit, s hogy ő a bolond, vagy a világ, arra lassan csak-csak kibontakozik egy válasz. A hulló föld gazdag jelentőséget nyer: a kis konfliktusok elmúlnak, marad a vég, porrá leszünk. Ezért hangsúlyozza a Hamlettel Bagó Bertalan, hogy rajtunk áll, milyenek vagyunk, milyenekké válunk, senkire nem foghatjuk a hibáinkat. Gondolkozz, szólít fel. Nem könnyű, pláne, ha van miről.

Mindezért nem érkezik meg a darab végén Fortinbras, hiszen ebben az összefüggésben nem oldhat fel semmit. Marad a szaxofonszóló, mint a színházi öröklét metaforája .

Forrás