Amely kétségkívül többféle értelmezést kínál, s evvel némiképp talán túl is értékeli önmagát. Minthogy összességében véve valószínűleg nem több egy kicsit misztikus, enyhén lírai-tragikus, egyfelvonásos villámtréfánál.

Akinek van olyan szerencséje, hogy utazhat a világban, avval bizonyára előfordult már, hogy nem volt szerencséje. Ki-ki mesélhet veszteglésről tranzitban, várakozásról repülőgépen, törölt járatról, visszafordulásról, rendkívülibb esetben kényszerleszállásról. Így hát nyilván sokak számára ismerős a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Tranzit-előadásának színpadképe – Vereckei Rita díszlete –, a modern vonalú repülőtéri helyiség világosszürke falakkal, fotocellás ajtóval, fémülésekkel. (Ó, be szép is volna, ha hátul, középen az átlátszó műüvegfal mögött méltóságteljesen keresztülgördülne egy 747-es Jumbo!)

A terep és az alapszituáció – utasok érkeznek, várnak tanácstalanul, információt nem kapván arról, hogy mi van – jól elképzelhető. Bárki kényelmesen belehelyezkedhet a nézőtéren ülve. (Legfeljebb ő maga – a bárki – esetleg türelmetlenebbnek, idegesebbnek, netán hisztérikusabbnak gondolná el a felvázolt esetbe keveredett emberek viselkedését.) De aztán utóbb úgyis kiderül, hogy nincs jelentősége a bennfentesség-érzetnek, hiszen alapjában véve nem is arról van szó, amit konkrétan elénk tárnak.

A Tranzit olyasfajta mű, amely a vége felől világítja meg magát, s utólagos átgondolásra és visszafelé gombolyításra késztet. A jelenkori hollywoodi filmgyártás egyik kedvenc dramaturgiai fogása ez, nyilván nem mentesen az üzletpolitikai megfontolásoktól. Mert nem rossz eredmény, ha egy filmet mindenki megnéz, de még jobb, ha mindenki kétszer nézi meg, hogy a második alkalommal végigkövesse és ellenőrizze a slusszpoén következetes felépítését. Az eddigiekkel talán már felkészítettük az olvasót arra, hogy nem fogjuk elmesélni a darab cselekményét, illetve azt, hogy mit hogyan értettünk belőle. Evvel ugyan jelentősen megnehezítjük a saját feladatunkat, de legalább a poéngyilkosság bűnébe nem esünk.

Tasnádi István egyfelvonásosát Bagó Bertalan vitte színre, s az ősbemutató rendezőjeként mindjárt bele is avatkozott a mű szerkezetébe és feltételezhető koncepciójába. Könnyített rajta. Nem nagyon vette komolyan a Tranzitban leírt erőszakos jeleneteket. (Jóllehet ezzel egy kapaszkodótól megfosztja a nézőt, aki igyekszik összeállítani magában a színen lejátszódó eseményeket. Tasnádinál ugyanis kiderül, hogy a hősök bár ütik, vágják, szúrják egymást, nem éreznek fájdalmat. Igaz, a szerző e ponton talán ellentmondásba keveri szereplőit, akik szomjúságra és hőségre viszont panaszkodnak.) Bagó realista színjátékot vezényel hosszan, s legfeljebb az ivási szertartásokat kísérő fény- és hangeffektusokkal kelt gyanút. Aztán egyszer csak lekeveri a prózát, és a továbbiakban a szereplők dalban vallják meg magánügyeiket, bűneiket, Szemenyei János zenéjének és a gyakran verslábakba botló szövegnek köszönhetően. A muzsika ki- és előretörésével az előadás nem követi kifogástalanul a darab vékony logikai láncát, ugyanakkor az éneklés óhatatlanul ironizál, ami nem árt a Tranzitnak, és természetesen nem idegen Tasnádi írói lényétől sem. (Sőt.) A rendező a darabvégi takarítónői számot elhagyja, s a megismételt kezdőjelenettel keretezi be a produkciót. Talányos, hogy merre jártunk, de körbeértünk.

A zalaegerszegi társulat tagjai típusok képében bonyolítanak le kézenfekvő helyzetgyakorlatokat a színen. Farkas Ignác ősz szakállú, haját kis lófarokban hordó értelmiségi, öltönyben, vállán az obligát bőrtáskával, kedélyállapotában keserűséggel és elégedetlenséggel. Ecsedi Erzsébet hozzáillően boldogtalan, narancssárga hajú feleség. Farsang Kitti a lányuk, a durcás, undok bakfis. Szakács László Hawaii-inges életélvező, nagyhangú turista. Kiss Ernő remekül adja a sportolóit „tyúkapó” módjára felügyelő, fékezett IQ-jú edzőt. Holecskó Orsolya egy fotómodell elegáns, unott és rejtőzködő figuráját hozza. Kovács Olga nyűgös kismamáját Kricsár Kamill megbízható nőgyógyász-felügyelőként kíséri. A legtipikusabb, egyben a legnehezebben magyarázható szerepű utazót, az öltönyös, szemüveges, laptopos üzletembert Nagy Péter játssza. Szinte valamennyiüknek –a dublőreiket is beleértve – jutott már ennél több mind Tasnáditól, mind Bagótól. Alighanem a nézők is elmondhatják magukról ugyanezt.

Forrás