NetNap: Messziről érkeztél Budapestre.

Szemenyei János: Székesfehérváron születtem, és Várpalotán töltöttem a gyerekkoromat, az első tizennégy évet. Amióta az eszemet tudom, színész szeretnék lenni. Az első kőszínházi szereplésem a székesfehérvári Vörösmarty Színházban volt a Légy jó mindhaláligban. Körülbelül tizenkét éves lehettem. Ezt követte a Pál utcai fiúk, szintén a Vörösmarty Színházban, de akkor már gimnazista voltam, a Vörösmarty Gimnáziumban, itt Pesten.

NetNap: Eljöttél otthonról.

Szemenyei János: Rádöbbentem, hogy ha abban a rózsaszínű álomvilágban maradok, ami ott engem Várpalotán körülvett, akkor nem leszek jó színész. Igazából semmi nem történt velem, csak elmentem suliba, ötösre feleltem, hazamentem, tanultam, anyu-apu szeretett, minden nagyon harmonikus volt. Félénk, visszahúzódó kölyök voltam. Hatásokra vágytam, azt éreztem, hogy ha színész szeretnék lenni, muszáj egy kicsit talpraesettebbnek, önállóbbnak lenni.

NetNap: Mi történt a gimnázium után?

Szemenyei János: Elsőre nem vettek föl a főiskolára, ezért elmentem a Madách Színházba stúdiósnak, de mellette különböző színiakadémiákra is jártam. Nem lehetett a színházat és az iskolát együtt csinálni, mert a színházban annyi darab volt, hogy reggeltől estig bent kellett lenni, ezért kirúgtak mindenhonnan. Maradt a Madách Stúdiója, ahol már fizetést is kaptam. Életem első fizetése, havi fix! Az is vonzott, hogy egy nagy színházban vagyok.

NetNap: Másodjára vettek föl a Színművészeti Egyetemre.

Szemenyei János: Ennek is furcsa története van. Amikor először mentem felvételizni, úgy volt, hogy Kerényi Imre indít prózai tagozatos osztályt. A második forduló sikertelensége után odajött hozzám, és azt tanácsolta, hogy menjek el stúdiósnak a Madách Színházba. Így is lett, de kivétel nélkül minden nap elaludtam, elkéstem. A gimnáziumban hozzászoktam a linkséghez, ott nem volt probléma, ha elkéstem egy óráról, mert nagyon szerettek. A gimnázium azonban mégsem munkahely. Hetente jártam föl a Kerényi irodájába, pénzlevonásokat kaptam, fenyegettek, már majdnem kirúgtak. Elég rosszul állt a szénám az igazgató úrnál, ezért mikor kiderült, hogy mégsem indítja el azt az osztályt, ahová én felvételiztem, hanem a következőnek lesz az osztályfőnöke, akkor kitaláltam, hogy nem megyek prózai tagozatra. Gondoltam, azt a Kerényi indítja, engem biztos nem vesz fel, annyira utál, ezért bejelöltem a musical-operett szakot. Erre mit ad Isten, mikor bementem az első rostára, Kerényi Imre volt benn a musical-operett szakos felvételin. Ő kapta meg a zenés-színész osztályt. Huszonöt-harminc percen át felvételiztem, minden monológot, verset el kellett mondanom, mindenféle szituációban. Próbálgatott, kikérdezett. Aztán az első rosta végén megkérdezte: János, ha esetleg magát felvesszük, megígéri, hogy nem alszik el? Persze, hogy megígérem, tanár úr. Végül felvettek.

NetNap: Hogy kerültél a Vámpírok Bálja produkcióba? Hiszen nem Budapesten, hanem Zalaegerszegen játszol.

Szemenyei János: A diploma után két lehetőségem volt: szerződhettem volna Budapestre egy nagy színházba, ahol zenés darabokban játszhattam volna, vagy pedig elmehettem Zalaegerszegre, ahová Bagó Berci hívott, és ahol prózát is játszhattam. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert fontosabbnak tartottam a hosszabb karriert, azt, hogy ne könyveljenek el az „énekes-színész-bohóc” kategóriába. Nagyon rossz az attitűd a zenés osztályok, a zenés színházak, egyáltalán a zenés produkciók felé a szakmában. Azt gondolják, hogy az nem elég értékes, nem vehető eléggé komolyan. A mi osztályunk ebből próbált folyamatosan kitörni. Törekedtünk arra, hogy jó tanárokat hívjunk meg. Én magam is jobban érzem magam, ha prózai szerepben dolgozom, mert abban sokkal jobban meg lehet nyilvánulni, az sokkal nagyobb sikerélmény. Soha nem akartam igazán musicalszínész lenni.

A Vámpírok bálja produkcióba egy casting során kerültem be. Cornelius Baltus, a rendező úgy tartotta a válogatást, hogy egyáltalán nem érdekelte, ki hol játszik, ki milyen sikereket ért el Magyarországon. Nem érdekelte, ki mekkora sztár, hanem azt mondta, lássuk, mit tudnak a színészek. Föl kellett menni a színpadra, és megmutatni magad. Ezért van az, hogy a Vámpírok Báljában nem feltétlenül a sztárok vannak benne, hanem akiket ő jónak ítélt. Ez nagyon korrekt dolog. Be tudtak kerülni olyan nagyon tehetséges emberek is, akik azt gondolták, hogy őket soha nem fedezik föl. Ez egy nagyszabású, a két monopolhelyzetben lévő zenés színháztól független előadás. Ezek miatt az okok miatt érdemes benne lenni.

NetNap: Beigazolódtak a reményeid a Hevesi Sándor Színházzal kapcsolatban? Játszol olyan szerepet, amiért érdemes prózai színházban dolgozni?

Szemenyei János: Zalaegerszeg nagyon messze van, de megéri ott dolgozni, mert ha lemegyek oda egy darabot próbálni, akkor csak a szerepre kell koncentrálnom, ugyanis nem tehetem meg, hogy minden este hazaugrom Budapestre. Zalaegerszegen abszolút prózai szerepeket játszom, Pesten pedig a musicaleket. A Koldusopera ugyan nem teljesen prózai darab, de nekem prózai szerepem van benne. Vagy például a Cserhalmi által rendezett Pillantás a hídról, abban Rodolfót alakítom. Úgy tűnik, jövőre is prózai szerepeket kapok, és ezért érdemes ott maradni, mert ezek jó darabok.

NetNap: Mennyire nehéz egyeztetni a kétlakiságot?

Szemenyei János: Borzasztóan. Én magam jövök rá, hogy ezt nem nagyon lehet bírni. Az első évben Győr, Zalaegerszeg és Budapest között ingáztam. Most rátettem egy lapáttal, mert Szolnokon játszottam a Sose halunk meg-et. Az első évben még élveztem is az utazgatást, hiszen akkor szereztem meg a jogosítványt, gondoltam, ha ennyit vezetek, legalább megtanulok jól vezetni. Most viszont már nem annyira izgalmas és nagyon fárasztó állandóan mozgásban lenni.

NetNap: Ebben az előadásban külföldi rendezővel dolgoztok. Más-e az a szemlélet, illetve munkamódszer, amit Baltus képvisel, ahhoz képest, amivel Magyarországon találkoztál eddig?

Szemenyei János: Teljesen. Ez onnan is fakad, hogy Magyarország az egyike azon kevés országoknak, ahol még működik a társulati rendszer. Egy társulat több darabot is bemutat. Ez számukra felfoghatatlan, ők ahhoz szoktak, hogy összeválogatnak egy csapatot, akik valamelyest ismerik már egymást korábbról. A kiválasztottak aztán három hónap alatt összepróbálnak egy darabot, és abból játszanak száz-százötven előadást. Csak azt játsszák. Aztán újra egy másikat. Nagyon nehéz nekik itt dolgozni, mert itthon teljesen más a munkamódszer. Nekünk hasznos a közös munka, mert megtanuljuk, hogy mi az, amit külföldön profizmusnak hívnak.

NetNap: Na és mi az?

Szemenyei János: Az, hogy tudj rögzíteni. Megmutatják a beállított rendezést és koreográfiát: ide lépj, nem kettőt, hanem hármat, nem négyet, hanem hármat, ennél a lépésnél jobbra nézel, és így tovább. Nagyon pregnánsan kitalált rendezés ez. Más, mint amihez mi szoktunk hozzá. Magyarországon együtt találjuk ki a rendezővel, hogy mi visz előre. Most egy konkrét produkciót másolnak ránk, de neked kell megtöltened tartalommal a koreográfiát. Meg kell találnod a mozdulatok értelmét. Ha ez sikerül, akkor úgy tűnik, mintha azokat a mozdulatokat a színész találta volna ki. Nagyon nehéz ezt megcsinálni, teljesen más, mint amit én eddig tapasztaltam.

NetNap: Alfrédot alakítod a darabban.

Szemenyei János: Egyrészt Alfrédot játszom, másrészt a kar tagjaként veszek részt a produkcióban. Alfréd a professzor asszisztense, aki meg akar felelni a professzor elvárásainak. Ők ketten vámpírokra vadásznak, azonban Alfrédot nem annyira a vámpírvadászat érdekli, hanem inkább a nők. Egészen pontosan Sarah, akinek csak a hangját hallja a darab elején, és egy csapásra beleszeret. Több ízben is bebizonyosodik, hogy ő egy gyáva fiú, aki bátornak akar tűnni, de alapvetően gyáva. A darab végére ez a kisfiú kicsit érettebb férfivé válik.

NetNap: Zenét is szerzel…

Szemenyei János: Igen, de ez a zeneírás is olyan… én kontár vagyok, nem tudok zenét írni, csak valahogy úgy alakult, hogy elkezdtem zenét szerezni. A gimnáziumban írogattam ezt-azt, zongorázni megtanultam valahogy hallás után. Amióta komolyabban zenét szerzek, muszáj volt megtanulni kottát is olvasni, mert a zenésznek nem mondhatom azt, hogy figyelj, ezt fogd le a zongorán, és odamegyek hozzá megmutatni az akkordot.

NetNap: Hol találsz magadnak fórumot ahhoz, hogy megvalósítsd a saját elképzeléseidet? Vannak társaid?

Szemenyei János: Ez nagyon nehéz út, mert én csak egy színész vagyok. A színészetet pedig meg szeretném tartani, hisz vagyok annyira exhibicionista, hogy vágyjak megnyilvánulni. Nagyon szeretnék úgy zenét írni, hogy azt én adhassam elő. Az a hátulütője a dolognak, hogy ha én írok egy zenés darabot, amiben játszom, akkor nem tudok eléggé a szerepemre koncentrálni, mert sokkal jobban érdekel az egész előadás. Amiben nem játszom, azt pedig azért imádom, mert nézhetem kívülről, alkotóként tehetek hozzá vagy vehetek el belőle. Ha viszont benne vagyok, akkor zavar az, hogy nem látom magamat kívülről, hogy miként lehetne jobban. A két munkafolyamat nagyon ellentétes irányba hat. Tasnádi Istvánnal most egy hullámhosszon vagyunk, több darabot írtunk együtt úgy, hogy ő a szövegét, én meg a zenéjét.

NetNap: Ellenkezel a zenés színház ellen, azt mondtad, soha nem akartál musical színész lenni. Mégis zenés darabokban játszol, zenét szerzel. Hogy is van ez?

Szemenyei János: Nem ellenkezem a zenés színház ellen, nagyon szeretnék jó zenés színházat csinálni. Alapvetően fontos, hogy jól tudjanak az emberek énekelni, de az nem elég. Azon vagyok, hogy a zenés színház is értékes színház, színészet legyen.

Forrás