Cserhalmi György inkább rátétekkel, betoldásokkal próbálkozik. Mészáros Tibor díszlete természetszerűen egyesíti az összes helyszínt: a lakást, az utcát, a hidat, Alfieri irodáját – igaz, ez utóbbi változtatja a helyét aszerint, hogy csak az utólagos elbeszélés folyik benne, vagy az ügyvéd maga is részt vesz a cselekményben. A megkülönböztetés indokát azonban nem tudom megfejteni. A szín közepén egy hatalmas keret lóg, amely bizonyos jelenetváltások alkalmával cserélődik – egy másik, csaknem ugyanolyanra. Néha ablakként használják, többnyire azonban valóban csak keret. Mint például az előadás elején, amikor az ügyvéd bevezető szavai közben belezsúfolódik az összes szereplő, és groteszk gesztusokkal kíséri a szöveget, amelyet Zalányi Gyula a szokott mélázó-emlékező érzelmességnél erősebb szenvedéllyel ad elő, holott az egészet a titkárnőjének diktálja gépbe, s ráadásul eljátszogat a lány lófarokba fogott hajával. Rengeteg mellékes üzenet a nézőnek olyan viszonyokról, amelyeknek nincs közük a darabhoz, és folytatásuk sincs az előadásban. A városi nyüzsgés is fölbukkan néha, máskor csak a színfalak mögül kísérik-kommentálják hangeffektusok a történetet. A legfeltűnőbb rendezői betoldás azonban a nagymama szerepeltetése. Ecsédi Erzsébet az eredeti felvonásvégeken balról bejön egy bilivel. Először csak átmegy vele a színen, másodszor azonban a már-már kimódoltan hatásos, a tragikus véget sejtelmesen előrevetítő befejezésbe gyalogol bele. Nekiütközik a széket fenyegetően Eddie fölé emelő Marcónak, meglepetésében leereszti az éjjelit, aminek vélhető tartalma nyilván kiömlik. A komor, félelmetes jelenetnek röhejbe kellene fordulnia. Ennek azonban két akadálya is van – túl azon persze, hogy nem tudni, vajon min is kellene vagy lehetne röhögni a Pillantás a hídról történetében. Nem konzekvens az anyagok használata, illetve nem használata. Evés-ivás csak jelképesen történik. A semmit falatozzák, kortyolják a színészek, aminek nem annyira a szimbolikus síkra emelés, mint inkább némi játékos komikum a velejárója. Fölmosáskor ellenben bőven ömlik a víz. Holott az előadás logikája szerint alighanem az lenne a jelképes aktus. Ha úgy vesszük, ez az inkonzekvencia persze tulajdonképpen konzekvens: a rendezés a jelképet naturalizálja, a valóságot ellenben denaturalizálja. Csak éppen e csere értelme sem világos eléggé. Hogy a biliből nem ömlik semmi, az a jelenetet kétségkívül bizonyos ízléshatárokon belül tartja, elvontsága viszont összeütközik a szék valóságos felemelésének elvont, jelképes jelentésével.

Pap Lujza, Ilyés Róbert és Holecskó Orsolya | theater.hu fotó – Ilovszky Béla

A bilivel vonuló nagymama és egyéb groteszk mozzanatok pedig végképp összeütköznek azzal, hogy közben azért megkísérlik a mű lélektani lényegét is eljátszani. Igaz, nem éppen következetesen felépítve, viszont annál hangosabb szenvedélyekkel. Eddie mindjárt az elején olyan hisztérikusan viselkedik, ami Ilyés Róbert számára szinte lehetetlenné teszi az igazi szerepépítést, az elfojtott, talán sohasem tudatosuló szenvedély lelki romboló hatásának, az elfojtás következtében is végbemenő fokozatos fölerősödésének ábrázolását. Ugyanakkor nem kétséges, hogy Ilyés Róbert Eddie-je mélyen megszenvedi mindazt, ami a lelkét dúlja. Pap Lujza Beatricéje ugyancsak a szenvedés ábrázolásában erős, az asszony belső bizonytalanságát, a felismerés és az annak kimondása közötti vívódás eljátszásában bizonytalanság érezhető. Feltehetően azért, mert az előadás külsőségei nem kedveznek az alaposan árnyalt lélekrajznak. Holecskó Orsolya Catherine-ja a kissé szeles, érzelmeit gáttalanul kimutató kamaszlánynak és a mostohaapa akaratával keményen szembeszegülő fiatal nőnek egyként hiteles. De a kettő között a felismerés, a döntés, a választás drámájával ő sem tud megbirkózni. Szegezdi Róbert Marcóját már a Luzsi Tímea tervezte jelmez megszabja. Különös dél-olasz figura, valóságos etnikai tanulmány az ősi családi és egyben maffiaerkölcsöt mélyen sajátjának érző parasztról. Szemenyei János patikamérlegen osztja ki Rodolfo játékos könnyedségét és praktikus elszántságát, hajlékonyságát és morális tartását.

A nagymamát természetesen az utolsó jelenetben is föl kell léptetni. Díszes öltözékben vár az esküvőre. Eléggé nyilvánvaló, hogy a világon semmi szerepe; jelenléte egy elsőre talán jónak gondolt ötlet kínos következménye. Hasonló rendezői beavatkozás több van az előadásban, mint amit a darab amúgy tisztes előadása elbírna.

ZAPPE LÁSZLÓ

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával a Thália Színházban látott vendégjáték alapján készült.

forrás