Felmérhető-e már az olyan, mérhetetlenül hosszúnak tetsző társadalmi rövid táv, mint amilyen az 1988 és 1995 évszámaival határolt, e színműbe foglalt időszak volt, ha 2005-ben, az eltussolás és leleplezés politikai huzavonája közepette kell – lehetőleg „napi aktualitás" és „publicisztikai áthallás" nélkül – színpadi életre kelnie a zenés darabnak? Ma, amikor annyiakat és annyi mindent megbélyegez a jellé lett III/III vonalkódja?

Zöld Csaba (Zeusz) és Tompos Kátya (Laura) - Pezzetta Umberto felvétele

E kérdésekre nem könnyű választ adni, a válaszokból pedig nem bizonyosan következik, hogy a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház új musicaljének komponistáját a korábbi esztendő hidegebben hagyta volna. Az első rész azonban messze alatta marad a másodiknak. Ekkor a zenemassza, a dallamcsörgedezés legfeljebb egy végtelenül elfáradt s még nem kellően felhevült ország szürkeségét, szakadozottságát érzékelteti. Persze nem is könnyű hangjegyeket kottázni a fő-fő ügynök szülők lánya, a címszereplő Laura köré és mögé, ha a Bagó Bertalan rendezte előadás (és a szövegkönyv) az egyébként prózainak nevezhető dialógusokban is énekbeszédet kér a szereplőktől. Az állandó recitativo ugyan a közvetlen valóságtól elmozdító artikulációs tényező, ám relatív különlegességének kevés a bölcseleti vagy morális jelentésképző ereje. E társalgásmód eltávolító, elidegenítő ironikusságát író, rendező, színész nem tudta úgy kiaknázni, amiként az egyes külföldi kísérletekben, idehaza egyszer-egyszer Jeles András boszorkánykonyhájában sikerült.
 Ehhez a majdhogynem semleges zenéhez képest a második rész nagy zenedramaturgiai emelkedést, mindenestül invenciózusabb alakítottságot, az akciókra és a jellemformálásra is ható pezsdülést mutat. Horváth mintha továbbra sem törekedne „slágerekre". Olyan dalbetét – ária, duett, kórusmű –, amely „örökzöldnek" ígérkezhetne, vagy legalábbis a musicalzene sikerlistáin egy ideig előkelő helyezésekre számítana, aligha illene az elképesztő átmenetiséget, a totális véletlenszerűséget, az „örök", a „maradandó", a „nagy formátumú" hiányát helyenként drámai (drámaírói) kvalitásokkal is nyomatékosító Laurához. A pattogóbb jelenetezés, a megperdülő cselekmény, a józan ész várakozására „rémregényesen" rácáfoló két-három fordulat ebbe a felsrófoltabb muzsikába, az énekelt szavalásba ágyazva jellemképekből szervez korképet, s végre (f)elszabadítja az addig kissé magukba burkolózó, nagy többségükben fiatal (egyetemi hallgató) színészeket.

Bereményi textusa egy vérbeli színházi ember sejtéseiről és tudásairól tanúskodó alapmatéria, mely lökést ad a régi alkotótárs, Bagó Bertalan elképzeléseihez (s adhat indíttatást más, radikálisabb megvalósításokhoz is). Minden mondat roppant tiszta, átvilágított és átvilágító közlő struktúra. A némi kacifántosságot is elviselő nyelvtani szerkezetek ismétlő szólamaikkal, repetitív állításaikat kérdésbe fordító bizarr derűjükkel a Bereményinél általában megszokott és megkedvelt, a fontoskodást jobbára száműző gondolkodói komolyságot viszik végig az estén. Mivel a látottak (énekeltek, énekelve mondottak) narrátora egy kisgyermek (akinek a bakijai soha nem jöhetnek rosszkor: alkalmi tartalom- és hangsúlyképző véletlenek, kedves fragmentumok), s mert Vajda András a zenekari árokban tízéveskéket vezényel, az infantilizáltság alapvető formaelve a szabad és felelős felnőtt létet egykor (anno; 1988; 1955) és ma is meggátoló népköztársaság-, illetve köztársaság-musical műfajjelölésű zenedrámájának.

Bereményi másik fontos fogása – melyet Bagó szálként a legszerencsésebben gombolyít tovább – az általános familiarizálás. Közhellyé torzítva: a darabbeli Magyarország „egy nagy család". Mindenki mindenkinek a mindenkije. A két ügynök gyermeke, Laura, aki a hajdani diákellenzék vezéralakjába szerelmes, majd évekkel később az aluljáróból, a hajléktalan sorsból tér vissza a bosszú angyalaként – tulajdonképp maga is mint sokszoros ügynök –, szülők, rokonok, atyai barátok, testvérek, házastársak, válótársak, szeretők, cimborák között lesz ama halálba táncoltatott ügynöklány, halálba táncoló igazságtevő. (A Laura-élet sorsbeli elnagyoltságait egy csupasz színmű nem viselné el. Kell a zenei felöltöztetés. A Laura, noha zenéjét csak részlegesen sikerültnek lehet nevezni, mindenestül musical, zenés-táncos színpadi attrakció. Mégsem lehetetlen, hogy a Bereményi-írás, lévén „felfelé" nyitott, elmozdul egyszer a regény vagy a film irányába.) A családiasság – „az apám apja, a nagyapám" típusú megnevezésekkel, a „vőlegény" érkezésének jóslásával, emberpárok és nemzetségek sorsának egy modern antibiblia szerinti egybefonásával – az író Legendárium című, nyomokban önéletrajzi regényét (1978) is stigmatizálta. Jelen van ez a szövés több novellájában, Eldorádó című 1988-as filmjében, az abból készült, pár éve épp Egerszegen sikerre vitt Az arany ára című darabjában, az 1979 óta kész és nemegyszer játszott Halmi című Hamlet-parafrázisában, s mindenekelőtt a Cseh Tamásnak írott dalok összességében. Elég akár a Fáskerti név, s a Laura hirtelen a Bereményi-életmű egészében válik otthonossá: ez a mű is a Bereményi-alkotások családjában marad. Ugyanakkor az új musical családi kötelékeinek bogozgatása, ez a hatalmas keresztül-kasul – mely egyben családok robbantása is – fészekalja-hazát körvonalaz, melyben majdnem mindenki és majdnem mindig a saját Magyarországába piszkít.

Vereckei Rita díszletei nem engedélyezik a musicalcsillogást. Szegletesek, takarékosak, praktikusak. Általában egy ablak-képernyő uralkodik felettük. A jól időzített, jól irányzott világítás fakó, matt, félhomályos, titokfényű, konspiratív, távlattalan jeleneteket csal elő a térből (egyik-másik olyan, mint a balázsbélás filmetűdök voltak egykoronta). A jelmezek sem tolakodóak, az egy Bozókiné (az anya és főügynök) toalettjének indokolható – bár extravagáns – kivételével. Kulisszák és öltözékek értő kihasználásával Bagó Bertalan arányaikban enyhén elrajzolt, kopárságukban hiteles, egyszer-egyszer agresszív szcénákat gördít egymás nyomába. Az első rész az eléggé szövevényes viszonyok közlésére megy el, jobb perceiben a korabeli mocsári miliőt is felgőzölögteti. A musical 1988-a mégsem ígér sok színpadi jót. A sodróbb 1995 már egészében kielégítő, igaz, itt-ott csak amiatt, hogy sodró. Bagó inkább sajátította el a műben rejlő problémaköteget, mint amennyire a megelevenítés elsajátította az ő rendezői intencióit.

Érdekesség, hogy a Laurát főleg olyan ifjú művészek játsszák, akik még tíz évvel ezelőtt is legfeljebb kamaszok, bakfisok voltak; vagy nagyon fiatalok. Nem élményből, emlékezetből, hanem építésből és véleményezésből dolgoznak. Színházi megfontolásokon kívül a rendezői pedagógia része lehet – történelmi lecke fiúknak –, hogy a két Madarász testvér, Zsolt és Csaba igencsak különböző karakterű szerepét hármas kiosztásban Szemenyei János, Szőcs Artur és Kató Balázs is megkapta (tehát mindhárman mindkettőt. A Madarászok ironikusan 1848–49-be is visszarepítenek, amennyiben Bereményinél szinte nem lehet véletlen a két tegnapi fiatalnak az 1814 és 1915 között százegy évet megélt Madarász Józseffel, az 1811 és 1909 között kilencvennégy esztendőt lemorzsoló Madarász Lászlóval, e híres fivérekkel való, ellentétező párhuzam). A szereplők mezőnyéből azonban az egész előadást domináló, rutinját tapasztalattá forraló Egri Kati cinikus fölényű Bozókinéja (a mama) emelkedik ki énektechnikájának itt jól ható elementaritásával és az eredendően két dimenzióban élő figura plasztikussá tételével. Az ő nagy irama szomszédságában Ilyés Róbert (a felszarvazott ügynökférj, a megcsalatását is a munkájuk részeként elfogadó papa, Bozóki) mulya – vagy mulyaságot színlelő – lassúbbsággal, a másodhegedűsség lesipuskás kényelmével jellemez.

Tompos Kátya (Laura) gondosan poentírozott, megrendezett belépőjével adja a legtöbbet. Később, elképesztően sok átalakulása során nem marad az alaknak centruma, elmosódik a külső énje is. Zeusz elmaszkírozott professzori külsejéből viszont Zöld Csaba egyre emberibb, konkrétabb és vadabb vonásokat ugrat elő. Nem kizárt, hogy Tompos Kátyának formálási akadályokat jelentett Laura nem egykönnyen hihető (bár lehetséges) lecsúszása, „look backje" és „come backje", Zöld Csabát viszont serkentette, hogy a tudós könyvmolyban eleve kódolt a metró aluljárójáig meg sem álló zuhanás. Madarász Zsoltként Szőcs Artur, Madarász Csabaként Szemenyei János vívott meg egymással és egymásért a látott estén. Vívtak – énekben, játékban ígéreteset előlegezve – az egyetemistaság, a korai halál, az etikai elszivacsosodás rendezői közhelyeivel is. Közepes sikerrel. Meisitz Fáni mindig oda énekli Zsuzsát, ahol e nő időzne.

Jelenet a Laurából - Pezzetta Umberto felvétele

Férfi I. (Kiss Ernő) és Férfi II. (Gábor László) hatásosan jártatták azokat az ügynöki kabátokat, amelyekbe hajlandók voltak belebújni. Balaskó és Balaskóné egyénisége a leghangsúlytalanabb a figurasorban – Nagy Sándor és Tisza Anita mégis bejátszatta, beénekelte őket a mű jellegéből folyó, az említett familiaritással, országossággal is magyarázható, kiegyensúlyozott szereplővilágába. Stefán Gábor koreográfus a már minden mindegy állapotban atomizálódó, valamint a lesz, ami lesz alapon összecsomósodó közösségeket izgága szegekként verte a deszkákba. A Laura nyitott szöveg, végső mondatával a folytatás kezdődik, a jelenig gázoló kor. Nyitott a zalaegerszegi előadás is. A Laura jobb-rosszabb „próbája" ott, ahol Bereményi Géza, Bagó Bertalan és Stefán Gábor a művészi tevékenység irányítói, meghatározói. Jó lenne, ha e musical „odahaza" tovább érlelődne, a hazában pedig elindulhatna más színházak felé is. Bereményi „az ötvenes évek szűrt levegőjét" dalba örökítette. A kilencvenes évek (a kisbetűs ma) szűrt levegőjéhez némiképp szűk a színpadi levegő az ősbemutatón.

Horváth Károly–Bereményi
Géza: Laura (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)
Díszlet, jelmez:
Vereckei Rita.
Koreográfus: Stefán Gábor.
Zenekarvezető: Vajda András m. v.
Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián.
Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Tompos Kátya e. h., Nagy Sándor e. h., Tisza Anita, Szemenyei János e. h./Szőcs Artur e. h./Kató Balázs, Ilyés Róbert, Egri Kati, Meisitz Fáni, Zöld Csaba e. h., Kiss Ernő, Gábor László.

Tarján Tamás

forrás: Színház újság