Zalaegerszeg - Vajon mit látnék, ha kinyitnám a saját bőröndömet? Ezen is gondolkodtam, miközben néztem a Tranzitot. A Hevesi Sándor Színház társulata egy hete tartotta a mű ősbemutatóját.

Az most nem működik, hogy teszem azt, kissé vagy nagyon fáradtan leülök, aztán, miután sötétségbe burkolódzik a nézőtér, belebambulok a történetbe. A világítás ugyanis marad. Zavaró? Tulajdonképpen nem.

Bagó Bertalan rendező nem először dolgozott együtt a szerzővel, Tasnádi Istvánnal, tükörképeinkkel általuk találkoztunk a Magyar zombiban is. Mert a reptéri váróterembe érkezők sem idegenek, hála a színészek hiteles ábrázolásának. Ismerős az apa (Farkas Ignác), aki gondosan letörölget kilincset, padot, mielőtt hozzáér, szemmel tartja lányát (Farsang Kitti), akinek viselkedése lehetne afféle kamaszos lázadás is. De nem az. Az anya (Ecsedi Erzsébet) megpróbálja önmaga előtt is családnak láttatni azt, ami így-úgy sérült emberek kényszerű vagy önként vállalt szövetsége. Biztos nem ismeretlen az üzletember sem (Nagy Péter), laptopjában van az egész, amúgy üres élete. Felel, ha kérdezik, intelligens, tájékozott, de csak a szintén zárkózott modell (Holecskó Orsolya) kelti fel érdeklődését - pár pillanatra. Az állapotát, avagy helyzetét nehezen viselő terhes nő (Kovács Olga) orvosa (Kricsár Kamill) már-már zavaróan gondoskodó. Furcsa páros. Az edző (Kiss Ernő), a két sportoló (Mészáros András, Urházy Gábor László) ugyan nem business classon utazik, de baj lenne, ha nem aranyéremmel térnének haza. Tipikus, nem? Akárcsak a házaspár (Ligeti Kovács Judit, Szakács László): ha vakációzni indulnak, dúl bennük a nemzetkarakter , isznak, pláne, ha ingyen van. És, hogy minden típus, réteg képviselve legyen, itt a Tolókocsis is (Szegezdi Róbert), a legépebb lélekkel. Szép kis társaság, amolyan igazi magyar életből vett. Jókat nevet rajtuk az ember. Egy ideig.

Kényszerleszállás után érkeznek a váróba és egyre nyugtalanabbak: meleg van, a klímaberendezés sem működik, a víz is elfogyott, nem tudják, hol vannak, miért vannak ott. Aztán megérkeznek a csomagok és ezzel mintha másik előadásba csöppennénk. Az életszerű, átlátható szituációk helyett sajátos rendezettséget mutató formában - a mozgás Stefán Gábor nevéhez fűződik - káosz uralja a színpadot, na és a kényszerű őszinteség. Isten valóságshow-ja ez. A kiszavazás már megtörtént, de a stewardnak (Horváth Illés), e rózsaszínbe öltözött révésznek, útlevelüket átadva még említenek egy-két hazug indokot, hova, miért mennének a tranzitban várakozók. Aztán megadják magukat: akár a Brecht-művek songjai, daluk már valós élettörténeteket mesél. (A zenét, mely az előadás után is az ember fülében marad, Szemenyei János szerezte.) A poggyászokból előbújók elfojtott érzelmet, gondolatot, vágyat személyesítenek meg, elfutni előlük lehetetlen. Lét és nemlét határán amúgy sem érdemes menekülni, játszani sincs kinek. Aztán, mikor a néző úgy érezné, lemarad valamiről vagy fonalat veszt a zűrzavarban, a rendező biztos kézzel vezeti ki belőle: két fekete szárnyú angyal szembesíti a nézőt tragikus katasztrófával. Egy villanás - a látványos módon repülővé alakuló díszlet, akárcsak a jelmezek, Vereckei Rita nevét dicsérik -, aztán csend, néhány húsdarab és megannyi lélek marad, meg egyetlen élet. A folytatáshoz.

Tranzit képekben

Forrás